Tényleg gáz a gabona?

gabona

Photo by Paulina Moroz

A könyvesboltok már december végén publikálják az éves bestseller-listáikat, és meglepve láttam, hogy az egyik kiadónál a harmadik legkeresettebb könyv egy gabonaellenes kiadvány volt.
Engem érdekel minden, amitől egészségesebb ételeket tehetek a családi asztalra, így utánanéztem a nevezett könyvnek, és érdekes módon azonnal cáfolatok ugrottak rám a netről. Rögtön találtam egy olyan cikket, amely rámutatott, hogy a nevezett könyv írója nemcsak gabonaellenes könyveket ír, hanem mindenféle táborokra lehet nála befizetni, étrendkiegészítőket vásárolni, mind-mind drága pénzért. És persze az író neve előtt legitim a “doktor” cím, de a cikkíró utánanézett a hivatkozott orvosi publikációknak és bizony az illető mindössze pár esettanulmányt írt, valamint még diákként jegyzett egy szakmai cikket idegsebész édesapjával. Amiből tehát világosan látszik, hogy nem kutatási eredményeken alapszik, hogy a gabonamentes étrend gyógyítja az autizmust vagy az Alzheimer-kórt. Kutatást ugyan végeztek – ami azt állapította meg, hogy nem vonható le következtetés a gabona fogyasztása és az idegrendszeri működés zavarai közt. Tehát valójában az a kérdés, hányan találják hitelesnek azt a személyt, aki az ilyesmit „dr” kezdetű névvel ki meri jelenteni.
A témának kissé utánaolvasva az is kiderül, hogy a gluténmentes étrend valóban jót tett több kísérleti alanynak is (bár az étrendek okozta hatásokat kutatásokkal egyébként nehézkes igazolni, mert más tényezőknek a bevitt ételnél fontosabb szerepe lehet, például sportolás vagy gyógyszerszedés, trauma vagy betegség esetén). Az is kiderült, hogy azok a betegek (például autista gyerekek), akiknél e speciális diéta mellett javulás állt be, a népesség azon kb. egyötödéhez tartoztak, akik gluténérzékenyek, illetve e betegségre hajlamosak. Tehát a gabonamentes étrend nem gyógyította ezeket az idegrendszeri bajokat, csupán egy másik problémára adott megoldást.
Nekem személyesen az ütött szöget a fejembe, hogy hogyan lehet az, hogy valaki az egészséges étkezés mellett teszi le a voksát és a finomítatlan és kezeletlen élelmiszerek mellett kampányol, ugyanakkor étrendkiegészítőket árul. Azt gondolom ugyanis, hogy amikor valaki kijelenti, sok gyümölcsöt és zöldséget kell enni, hogy megfelelő mennyiségű vitamint vigyünk be a szervezetükbe, akkor egyből hitelét veszti, amint műanyaggal dúsított vitaminkészítményt próbál rám sózni. Ez van. Én ilyen gyanakvó típus vagyok.
És nem én vagyok az egyetlen. Észak-Amerikában most azon agyalnak, hogy kidolgozzanak egy minősítési rendszert azoknak a prédikátoroknak, akik különböző diétákat, étrenddel kapcsolatos tanácsokat kívánnak népszerűsíteni. Korábban például az Atkins-diéta volt az, ami rengeteg ember életét veszélyeztette és halálát okozta (ez volt a „csak fehérjét szabad enni” étrend), aztán jött a vércsoport-diéta, meg Dr. Oz csodája. Manapság a paleo-őrület tombol, és íme itt a legújabb divat, hogy ne együnk gabonaféléket.
A magam részéről én arra hallgatok, aki azt mondja: étkezz mértékkel, és add meg a módját. Egyél sok zöldséget, gyümölcsöt, ne hagyd ki az étrendedből egyik élelmiszerfajtát sem, de bánj óvatosan a finomított élelmiszerekkel és kerüld a készételeket és mesterséges hozzávalókat. Amikor leülsz enni, egyél. Rázd le a terítőt, töröld le az asztalt, teríts meg, ülj le. És ne olvass, ne tévézz, ne csinálj mást közben. Egyél naponta háromszor-ötször keveset, ne hagyd ki a reggelit és este nyolc után már ne végy magadhoz semmit, csak vizet igyál.
Mert ez így olyan egyszerű, normális és logikus. Nem?

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Ajánlott irodalom, angolul:

http://www.amazon.com/Grain-Brain-Surprising-Brains-Killers-ebook/product-reviews/B00H4EPCGW/ref=cm_cr_dp_qt_hist_one?ie=UTF8&filterBy=addOneStar&showViewpoints=0 (a negatív kritikákat javaslom elolvasni, ahol orvosok figyelmeztetnek a gabonamentes diéta veszélyeire)

http://www.elle.com/beauty/health-fitness/advice/a28122/detoxing-myth/

http://nymag.com/scienceofus/2015/06/problem-with-the-grain-brain-doctor.html#

 

Reklámok

Az észre nem vett magzat

(Szerző: Nádasi Krisz)


Állítólag minden nagyobb észak-amerikai kórházban évente egyszer-kétszer előfordul olyan eset, hogy egy nő furcsa hasi görcsökre vagy kínzó hátfájásra panaszkodva kopogtat be – aztán pár óra múlva hirtelen anya lesz.

Az orvosok azt mondják, teljesen normális, ha egy nő nem veszi észre, hogy terhes. És ezen persze nekem el kell gondolkodnom, mert, mint azt már korábban mondottam volt, szeretem az ördög ügyvédjét játszani.

Azt hiszem, nehéz elképzelnünk innen, egy jóléti társadalomból, hogy a babák nem feltétlenül tervezettek. Hogy egy nő a szokásos tevékenységei közepette véletlenül is eshet teherbe. Persze amint ezt elképzeljük, jönnek a további kérdések. Eleve induljunk ki egy olyan nőből, akinek a havi ciklusa nem rendszeres, ráadásul meglehetősen elfoglalt, ezért nem veszi észre, hogy már hónapok óta nem kellett tampont vásárolnia. Mert bárki más viszonylag hamar észreveszi, hogy késik, aminek pedig nem kéne. Úgyhogy forduljunk inkább a kevésbé nyilvánvaló tünetekhez, elsőként vegyük a rosszullétet. A filmekből is tudjuk, hogy minden terhes nő akkor bukik le, amikor éppen hogy beér a munkahelyére, máris iszkolnia kell a mosdóba, mert felborult a gyomra. Csakhogy a filmek klisékre épülnek. Rengeteg olyan nő van, aki nincs rosszul a terhességtől. Ezt azért is bizton állítom, mert én is közéjük tartozom. Ha tehát ezt a két fő jellegzetességet kivesszük a képletből, máris elképzelhetővé válik egy véletlen várandósság, ami annak ellenére is tud észrevétlen maradni, hogy az alanya egy felnőtt nő, aki tudja, hogy nem a gólya hozza a gyereket.

De aztán múlik az idő. Nem tűnik fel senkinek, hogy gömbölyödik a kismama? Persze az első terhesség nem látszik a pocakon úgy öt hónap elteltéig. Ekkor még mindig gondolhatja azt az anyuka, hogy csak felszedett egy-két plusz kilót… ami végül is igaz, csak nem úgy, ahogy ő hiszi. Inkább hat-hét hónapos terhesnek kell lenni ahhoz, hogy feltűnjön a különbség. Tehát ha eddig a pontig nem történik meg egy orvosi vizsgálat, akkor a baba igenis rejtve maradhat. De tovább? Kizárt.

A végeredmény az, hogy bárhogy is játszom ezt az ördögös ügyvédes szerepet, ezen a ponton megakadok. A magzatos pocaknak abszolút magzatos pocak-formája van, ezt még egy férfi sem keveri össze egy szimpla meghízással. Akkor hogy?

Rákerestem hát a neten. És megtaláltam a választ, mégpedig az egyik ilyen esetről készült tévéhírben. Hát persze, hogy ez miért nem jutott eszembe?

Forrás: cnec.com

(A kép forrása: cnec.com)

A videóban szereplő anyuka nem ötven kilót nyomott. Ennyi az egész. Ha a kismama dereka eleve olyan széles, mint egy vékonyka nőé terhesen, simán elfér benne egy kisbaba. Vicces is belegondolni, hogy az utcán szembejövő terebélyesebb nők hasában észrevétlenül ott lapulhat egy babácska – de éppen ezért észak-amerikai a téma. Magyarországon szerencsére nem általános a videón látott derékméret.

Horváth Vivienn és Dr Herczog Erzsébet (Horváth Vivienn képe)

Horváth Vivienn és Dr. Herczog Erzsébet (Horváth Vivienn képe)

Sőt. Egyik barátom a Facebook-on posztolt mostanában fotókat a Bodysport kupáról, ahol testépítők versenyeznek a „legszebb” címért. Ezen a rendezvényen még ötvenéves, ötgyermekes anyuka is megjelent, akinek a fenekén diót lehet törni. El is szégyelltem magam, amiért mostanában hanyagolom a sportolást, bár azzal hitegetem magam, hogy a kerti munka is fitten tart…

Mindenesetre én inspirációt merítek az esetből és ebből a két fényképből. Közben pedig remélem, hogy a magyarok megmaradnak minimum egy arany középúton, ahol nem megszokott jelenség a vastag csípő árnyékából váratlanul kibújt kisbaba. A magyar nők szépsége még mindig híres. Maradjon is így!

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Noé és a szerelem

(Szerző: Nádasi Krisz)


Megvolt már két éve is, hogy előterjesztettem otthon az ötletet: itt az ideje, hogy új kutyánk legyen. A férjemnek és a gyerekeknek tetszett a dolog. Rezidens ebünk, Broki is a farkát csóválta, amikor megkérdeztük a véleményét. (A teljes neve Broccoli és nem, nem a zöldségről kapta a nevét, hanem James Bond-rajongó férjem keresztelte el így az ebet.)

(Forrás: Noé Állatotthon)

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

És hogy miért is akarunk két kutyát? Nos, az a helyzet, hogy Broki már erősen középkorú: közeledik az (első) ikszhez. Jót tenne neki télen egy másik meleg test mellé vackolódni, vagy ha betörő jön, megosztani a melót. Kifejezetten cél, hogy betanítsa az új húst – ugyanis Broki meglepően jó házőrző. Amikor vendégek jönnek, kedvesen viselkedik, farkcsóválva vizsgálja meg az érkezőket – de aki rossz szándékkal közeleg, az bizony megbánja! Az eb már két betörőt is fogott, bár szerencsére egyet sem nálunk. Egyet édesapámnál kapott el, mikor őnála nyaralt, egyet pedig a szomszédban.

Rossz rágondolni, hogy egyszer majd megöregszik (reggelenként már most is nehezen kel fel, főleg, ha hideg van), eljön a nap, amikor rettentően lelassul, és nem tudja ellátni házőrzői feladatkörét – ami biztos lelki törést fog okozni neki akkor is, ha minket anyagi kár éppenséggel nem ér. Az is fontos számomra, hogy ha meghal, ne kelljen azon gondolkodni, hogyan lehetne őt pótolni… Aki már tartott állatot, tudja, hogy kedvenceinket sosem lehet pótolni. Tehát egyfajta önvédelem is, ha akkor szerzem be az új kutyust, amikor Broki még ereje teljében van.

És mert ilyen felelős, felnőtt ember lennék (néha az vagyok, tényleg), ezért felvetettem, menhelyről fogadjunk örökbe ebet. Már Broki is egy „internetes” szerzemény: annak idején egy e-mailre válaszolva mentettük meg a nem kívánt terhességből született kiskutyát.

Utána is néztem, lakhelyünkhöz közel merre van állatmentő telep, hogy a családfőnek csak bólintania kelljen. Családfő bólintott.

Verőfényes augusztusi szombat volt, amikor felkerekedtünk. Volt nagy izgalom, készülődés! Mind a két gyerek ugrált, fantáziált, hogy milyen kutyát hozunk haza: egy kis cukit, aki folyton az ölünkbe mászik, vagy egy farkasszerű állatot, akit megtanítunk mindenféle trükkre, például hullát keresni a romok között. A férfi, aki elénk jött, nem volt feleolyan lelkes sem, mint kis családunk legblazírtabb tagja. (Azaz a párom.) Mint kiderült, emberünknek komoly fejfájást okozott, hogy mi most itten kutyát szeretnék nézni – ő csak egy fizetett gondozó, nem alapítványi munkatárs. Nem értettem. Amikor pár nappal korábban telefonáltam, mondhatták volna, hogy ezen a szombaton nem lehet jönni, nem lehet örökbe fogadni. Hmm, a bizalmunk kissé megrendült, de egye fene, a kutyák itt vannak.

„Van itt a Mancika” – mutatott a férfi egy szürke hosszú szőrű, közepes testű kutyát. Aranyos négylábú volt: egyből jött oda hozzánk, farokcsóválva, szemeiben öröm és remény, férjemnek azonnal megtetszett. Csinos is volt az eb, fiatal is, leány is: minden elvárásunknak megfelelt. Megsétáltattuk, nagy volt a szerelem, de ugye nem lehetett elvinni. A férfi azt kérte, hétfőn jöjjünk vissza (pedig új póráz is volt nálunk, annyira felkészültünk).

Hétfőn úgy esett, hogy egyedül mentem vissza Manciért. Most alapítványi munkatárs fogadott, aki csodálkozva hallgatta, hogy szombaton lefoglaltuk a szürke kutyust.

„Mancit már pénteken örökbe adtuk, és ma reggel el is vitték” – tájékoztatott a lány. Kicsit összeomlottam. De aztán összeszedtem magam, és kértem, mutasson még más kutyát… Mentünk a kennelek közt, és néztem az állatokat. Volt, amelyik megtetszett, de nem volt hajlandó odajönni. Minden eb a kennel sarkában szorongott, és egyik sem jött oda hozzám, hogy vigyem haza. Végül egy lelkes, zsemleszín példányt elvittem sétálni, de az eb annyira örült, hogy kint lehet, hogy csak rángatott jobbra-balra, és fütyült a kéréseimre. Szomorúan kísértem őt vissza a menhelyre, és elbúcsúztam.

Nem így képzeltem el a dolgot.

Nekem igenis kell a szerelem első látásra. Nem egy neveletlen, depressziós kutyát akarok rászorítani, hogy szokjon hozzám, hanem napsugár akarok lenni egy olyan lény életében, akit annyira szeretek, hogy elfacsarodik a szívem, ha rágondolok.

noe1

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

Persze lehet, hogy ez önzés. Lehet, hogy egy ilyen napsugaras kutyának csupán a marketingje jobb, és belül épp ugyanolyan értékes, mint az a haver, aki évek óta kuksol a betonpadlón a sarokban. De aki ügyes, extrovertált, az hamarabb elkel, mint a magának való, rossz sorsú egyedek – ami lehet, hogy nem igazság, de attól még igaz.

Nem akartam önzőnek tartani magam, így hát jó alaposan elástam magamban a témát. Annyira klasszul ment az ásás, hogy csak akkor jutott eszembe megint a kutya-projekt, amikor a férjem szólt, hogy a cége hamarosan önkéntes napot szervez a Noé Állatotthonban. El is mesélte, hogy adományként talicskát és hasonló szerszámokat kért a szervezet, az önkéntes napon pedig a cége munkatársai és azok családtagjai kerítést festhetnek, földmunkában és ketrectakarításban segíthetnek, kutyát vihetnek ki sétálni a szomszédos mezőre. Ez nagyon jól hangzott. A férjem munkahelyén sok ilyen önkéntes programot szerveznek: festettünk már iskolai folyosót, újítottunk fel óvodai kerti játékokat, gyűjtöttünk szemetet, de dolgoztunk gyermekotthonban és vadasparkban is. Amikor a Noés nap reggele virradt ránk, gyönyörű idő volt, és még az sem tudott eltántorítani a programtól, hogy egyéves babánkat valószínűleg nehéz lesz visszatartani a kutyáktól, pláne, hogy éppen az alvásidejére esik a buli- tehát nem fog aludni az izgatottságtól, viszont jó nyűgös lesz.

De utólag még jobban örülök, hogy elmentünk, gazdagabbak lettünk ugyanis egy ebbel.

Pedig tényleg nem úgy indultunk neki. Csak a lelkem mélyén szunnyadó késztetés vezérelt, hogy saját kertünkön túl is csatangoljak valahol, merthogy amint itt a jó idő, nekem elemi szükségletem a házon kívül tartózkodás, lehetőleg némi munka mellett: szőlőmetszéstől vakolásig bármi megfelel. A fene nagy késztetéstől annyira elfeledkeztem róla, hogy pontosan hova is megyünk, hogy nem jutott eszembe elvinni saját kutyánkat és egy pórázt. Pedig ha ezek is nálunk lettek volna, hej, Babilla ma már a mi kenyerünket ehetné!

Ugyanis, ha már van kutya a háznál, egy magára bármit is adó menhely csak akkor ad ki állatot, ha a két eb még az ominózus lépés megtétele előtt találkozik, és lelki és vérszövetséget köt. Amit tulajdonképpen értek én, csak azt is tudom, hogy drága Brokink elég förtelmesen érezhette magát a két évvel korábban történt menhely-látogatáson, mert amint kiugrott a kocsiból, általános merészsége és hapciássága köddé foszlott, és az eb a két lábam mögé bújva, fülét lesunyva, farkát maga alá húzva várta, mi fog történni – azaz itt hagyjuk-é avagy sem. Nincs rá szó, amely leírná, mennyire nem érdekelte nagyra becsült házőrzőnket, hogy hazavisszük-e Mancikát. Egyetlen célja volt: hazamenni és elfelejteni ezt a helyet.

Ezt az incidenst persze elmeséltük a Noéban is, ám a gondozók ragaszkodtak az elvükhöz: kell a találka és pont. Jó. Nekünk meg Babilla kell. Brokit a menhelyes kaland után majd otthon meg-lélek-ápoljuk valami klassz friss velős csonttal. Úgyhogy megígértük, hogy jövő szombaton visszamegyünk.

Merthogy a kis Babilla egy cukorfalat. A menhelyen nem így hívják, de még csak egy hónapja került be, úgyhogy még úgysem hallgat erre a névre, én meg alighogy kettőt léptem vele, máris tudtam, hogy őt Babillának hívják és kész.

dsc07624

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

 

És hogy Babilla miért kell nekünk? Mert alighogy meglátott minket: páromat és engem, egyből úgy csóválta a farkát, hogy az egész kutya belehullámzott! Az eb közepesen magas, vékony testalkatú, hosszú lábú, gömbölyű kis feje van, a bundája zsemleszínű. Még kinézetében is passzol fekete-barna beagle keverék Brokinkhoz! És amint elkezdtünk vele sétálni, Babilla újabb jó oldalát mutatta: nagyjából hallgatott ránk! Nem akart elhúzni az erdőbe; nem döntött le a lábamról; ha megálltunk, nem türelmetlenkedett; ha hívtam, jött.

noe2

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

 

Séta közben jól körülnéztünk a Noénál. Nagyon tetszett, hogy ilyen óriási területen helyezkednek el, és ennyi állatot tartanak. Nemcsak kutya, macska, ló van, hanem rengeteg disznó, vaddisznó, csirke, bárány, kecske, sőt, nyúl és mosómedve is lakik a házuk táján. Érdemes családi programként beiktatni egy önkéntes kutyasétáltatást, és körülnézni közben a telepen, ahol az állatok szabad ég alatt, óriási tereken futkároznak. Az az eb, amelyik nem kapja el a házi jószágot, a központi téren lakhat: együtt a tyúkokkal, malacokkal. Az egyik kedvencem Felhő volt, a bárány, aki nem hajlandó más bárányokkal aludni: ő egy olyan (óriási) ketrecben lakik, ahol csibékkel és nyuszikkal osztozik az elemózsián.

Azt gondolom, jótett, ha menhelyről hozok el egy állatot, és nem tenyésztőtől vásárolom. Manapság már annyi mindent kidobunk, ha hirtelen úgy döntünk, nincsen rá tovább szükségünk. De a kutyával ezt megtenni embertelenség. Vagy kutyátlanság? Én pedig kifejezetten az a fajta vagyok, aki jellembeli hibáit jótettekkel igyekszik orvosolni, például ha szemetet látok, felveszem és kidobom – vagy az állattelepről választok egy olyan kutyát, akire egyszer már valaki azt mondta: nem kellesz.

Mert mindenki kell valakinek.

És te is kellesz valakinek!

Ha a te háztartásodban is elfér még egy házi kedvenc, látogasd meg a Noét!

 

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

 

Útszűkületben vezetni

(Szerző: Nádasi Krisz)


Az egyik jele annak, hogy Magyarország tényleg Európába tart, az, hogy valahol mindig vannak útfelújítások, vagy egyéb okokból történt útlezárások. Új villamosvonal, új csatornarendszer – folyton van valami, hála az EU-tól gyakran és bőkezűen kapott támogatásoknak.

Te hogyan szoktál áthajtani az útszűkületeken?

Van mifelénk egy építkezés. Ahogy tegnap hazafelé vezettem a kétszer két sávos úton, ráeszméltem, hogy milyen hamar megtanultam, mikor jön a következő elterelés. Nem mintha bonyolult lenne. Az úton hetven km/h sebességgel lehet menni. A szűkület előtt ötvenre le kell lassítani. A szűkületen pedig harminccal kellene áthaladni. Szinte minden nap erre járok, csukott szemmel is be tudnám venni a kanyarokat. Tehát, mivel unatkozom, azzal szórakoztatom magam, hogy figyelem autóstársaimat.

Azért nézem az autósokat az útszűkületben, mert arra gondolok: ezek mi vagyunk. Az életünket is úgy vezetjük, mint a kocsinkat.

Látszik, ki az, aki tíz éve nyomja már a pedálokat és most éppen késésben van. Látszik, ki az, aki legfeljebb havonta egyszer ül a volánhoz. Látszik, ki az, akinek ötven év gyakorlat áll a háta mögött, és akkor sem lép a gázra, ha siet.

Fotó: Witthaya Phonsawat, freedigitalphotos.net

(A kép forrása: freedigitalphotos.net)

Amikor a KRESZ maximális sebességet ír elő, akkor a magyar autósok ezt általában ajánlásnak veszik. És akkor még a többi szabályt nem említettük, például a jobbra tartást vagy az elsőbbségi szabályokat. Megszoktam, hogy az útkereszteződésben balra is pillantok, mert hiába van elsőbbségem, nem akarom, hogy összetörjék a kocsimat. Megszoktam, hogy a kétsávos utat keresztező zebránál még jobban figyelek, nehogy a mellettem lévő autó megálljon a gyalogosnak, én meg elüssem – vagy fordítva. Csak az tud kibillenteni a lelki egyensúlyomból, amikor egy autós túl gyors és értelmetlenül cikázik (mert, mi van, ha két perccel később ér át a város másik végébe?), vagy az, ha valaki annyira béna, hogy feltartja a forgalmat.

Persze mindegyik fajta autósból megvan a napi adag az útszűkületben is. Szerencsére kevés a szlovák rendszámú Bömcsi, ami a pontosan 250 cm-re kimért, sárga záróvonallal leválasztott sávokban is előz. Gyakori azonban a magabiztos, majd gyorsan kétségbeeső autós, aki azt hiszi, ő továbbra is kilencvennel lesz képes áthajtani a szűk kanyaron – őt a hirtelen fékezésről és az autó enyhe kisiklásáról ismerhetjük fel. Előfordul olyan vezető, aki bár normális sebességgel halad, mégis megijed, hogy itt tényleg összeszűkül a sáv, és átrántja a kormányt a záróvonalon, függetlenül attól, van-e a másik oldalon valaki. És végül kedvencünk, a tutyimutyi, aki tényleg harmincra fékez, hisz azt mondta a tábla, és nem veszi figyelembe, hogy mögötte bizony mindenki más ötvennel száguld, a minimálisnál is kisebb követési távolsággal. A lényeg, hogy ő betartja a szabályt. Ha ebből baleset lesz, hát nem az ő dolga.

Ahogy nézem az autósokat az útszűkületben, arra gondolok: ilyenek vagyunk. Az életben is úgy vesszük az akadályokat, ahogy vezetés közben belehajtunk az útszűkületbe. Van, amikor túlzott sebességgel, megfontolás nélkül megyünk bele a cikis helyzetekbe, és persze beletörik a fogunk – ha a körülöttünk lévők nem vigyáznak, még baj is lehet belőle. Van, amikor félünk a nehézségtől, és annyira túlóvatoskodjuk a problémát, hogy másoknak is az idegeire megyünk, akik ügyesebbek a megoldásban. De nagy általánosságban figyelemmel közelítünk a veszélyes pontokhoz, és csak akkor gyorsulunk fel, amikor sokadszorra szembesülünk ugyanazzal a gonddal.

Szóval, te hogy hajtasz át az útszűkületeken?

 

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

A te nagymamád is gyereket vár?

(Szerző: Nádasi Krisz)


Nem tudom, mi késztetett rá a minap, hogy a megszokottól eltérő rádióadóra tekerjem a keresőt. Minden nap hallgatok rádiót, minden nap ugyanazt az adót. És persze időnként unalmas (miért is játsszák ugyanazokat a számokat napról napra?), mégsem szoktam más frekvenciára váltani, inkább kikapcsolom a készüléket.

Fotó: Dénes Zsuzsi, zsuzsannadenes.blogspot.hu

(A kép forrása: Dénes Zsuzsi, zsuzsannadenes.blogspot.hu)

A véletlenül talált csatornán egy nő és egy férfi beszélgetett. Arról, hogy egy 65 éves német nő négyesikreket vár. Hosszasan taglalták a témát. Hogy a nőnek már van tizenhárom gyereke, legutóbb tíz éve szült, és ahhoz, hogy most terhes lehessen, Ukrajnában injekcióztatta magát, a petesejt és a hímivarsejt is mástól származik. (Ha érdekel a történet, angolul a Guardian oldalán keress rá, a magyar sajtó csupán az előbb közölteket osztotta meg az olvasókkal.) A rádiós férfi vehemensen mondta: ‘már az előző gyerekét sem lett volna szabad megszülnie: hiszen 55 évesen mennyi esélye van rá, hogy látja őt felnőni?’

Nem hittem a fülemnek. Tényleg sikerült a pasasnak félinformációk alapján öt másodperc alatt elítélnie embertársát? Bámulatos.

A nő közbevágott: azt hangoztatta, hogy azok a gyerekek biztosan nem lesznek egészségesek, ha az anyjuk ennyi hormont kapott, és ez az egész ellene megy a természetnek, nem véletlenül van kitalálva, hogy a nők adott éves korukig tudnak teherbe esni.

A két rádiós ezek után felhívott pár embert, hogy megtudakolják mások véleményét, és meg voltak lepve, amikor egy híres ember azt jelezte nekik, hogy nem tud mit mondani, nem ismeri a konkrét hölgyet és az indítékait. Mikor pedig egy hallgató telefonált be, hogy ismeretlenül másokat elítélni nincsen alapunk, a rádiósok kiakadtak.

Én mindig szeretek az ördög ügyvédjének a bőrébe bújni. Azt próbáltam megérteni, mi indíthat egy nagymama-korú nénit arra, hogy gyereket vállaljon. Arra jutottam, hogy ha már több mint tíz gyereke van, akkor biztos tudja, mit jelent a terhesség, a szülés, a gyereknevelés. És az is lehet, hogy szereti a gyerekeket, persze van rá egy minimális esély, hogy a következő gyerekvállalást mindig kompenzációként fogta fel, mondván: ‘Józsikát elrontottam, de majd Jutkát ügyesebben nevelem’. Meg az is lehet, hogy a kisbaba-korú gyerekeket szereti, és mindig szeretne egy ilyet a háztartásában. Sok ilyen nő van, nemcsak idősek, de kifejezetten fiatalok is. Ki vagyok én, hogy megmondjam, tilos már egy nőnek gyereket vállalnia, amikor ez minden vágya? Szerintem senki. Nincs hozzá közöm.

Ami a férfi rádióst leginkább bántotta, az az életkor. Hogy ha 65 évesen lesz valakinek gyereke, el tud-e menni a diplomaosztójára? Azt gondolom, a gyerekvállalásnak minden életkorban megvan ez a rizikója – a szülők bármikor kipurcanhatnak. Viszont az európaiak átlagéletkora egyre magasabb, a gyerek pedig fiatalít. A néninek erős esélye van rá, hogy megérje a nyolcvanat, de egyre több olyan egyedi esetről hallunk, amikor (és főleg hölgyek) elérik a százat, még itt, kis hazánkban is, ahol pedig Európa egyik legrosszabb mutatóját produkáljuk várható élettartam tekintetében. (Magyarországon 2013-ban a KSH adatai alapján ez 72, illetve 79 év a férfiak, illetve nők között. Az EU átlag ennél évekkel magasabb, lásd itt.) Ha az ember nyugdíjas éveiben is dolgozik, alkot, tevékenykedik, sokkal hosszabb ideig élhet: erre a legremekebb példa kiváló színésznőnk, Gyulányi Eugénia Éva, aki száz évesen is dolgozik: busszal jár előadásokra, felolvasó-estekre.

Ami a női rádióst zavarta nagyon, az a hormonkezelés. Beláthatatlan következményei lehetnek az ilyesminek. Persze, ez igaz. Bár valószínűleg tanulmányok garmadája szól arról, hogy az alkalmazott eljárás biztonságos, még akkor is, ha Ukrajnában, Ugandában vagy Indiában hajtják végre. De végül is, mi sosem tudjuk. Sosem tudjuk meg, hogy pontosan miért lesz egy gyerek rákos, miért szenved valaki diszlexiától, száraz bőrtől vagy epilepsziától. Sok örökölhető betegség nem öröklődik: az egyik testvérnek van valami baja, a másiknak semmi hasonló problémája, betegsége nincs. Ki az, aki felelősen állítaná egy adott ember esetén, hogy pontosan miért lett rövidlátó vagy tyúkmellű? Az, hogy a szüleitől örökölte, szerintem nem válasz. Lehetett volna úgy is, hogy nem örökli. Mi az, ami pontosan eldönti egy élet keletkezésekor, milyen lesz a kifejlődött ember? A szerencse? Nos, akkor az idős hölgy négyesikrei is lehetnek szerencsések, vagy szerencsétlenek, hormonkezelés ide, hormonkezelés oda.

A témáról hosszasan lehetne beszélgetni. Igen, beszélgetni: nem értek vele egyet, hogy csak úgy, kérés nélkül fogalmazzunk meg elmarasztaló véleményt valakiről, akit nem is ismerünk, szándékaival egyáltalán nem vagyunk tisztában. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem divat elítélni másokat, csak azért, mert mások.

Úgyhogy ma megint a régi, megszokott rádióadómra kapcsolok.

 

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Felnőtt vagy gyerek?

(Szerző: eszakifuvallat)


Az utóbbi hetekben több ismerősömmel, rokonommal beszélgettem, akiknek kamasz(odó) gyermeke (lánya) van és/vagy ilyen korúak közegében mozog. A meglepettség enyhe kifejezés arra vonatkozóan, amit a történeteik kiváltottak belőlem.
Nem tartom magam idősnek a 28 évemmel, és azt sem gondolnám, hogy a kamaszéveim már fényévnyi távolságra lennének. És mégis ekkorát fordult volna a világ? Ennyire mást jelent manapság tizenévesnek lenni? Ha így van, akkor miért van így?

Tizenhárom éves kislányokat meglett férfiak visznek reggelente iskolába. A férfi ez esetben nem az apukát jelenti, hanem az úgynevezett barátot, szinte kivétel nélkül a szexuális partnert is. Mindez a kiskorú szüleinek beleegyezésével és engedélyével történik. A jelenség mindennapos. Az oktatási intézmény vezetője annyit tehet ilyenkor, hogy megkéri a fiatalembert: ne közvetlenül az iskola előtt tegye ki a tanulót. Eső után köpönyeg, mert hiszen – főleg kisebb közösségekben – nyílt titok, hogy kinek a gyermekét kivel látják, így az iskolatársak előtt is nyilvánvalóak az ilyen, rossz példát mutató esetek.

Számomra szintúgy érthetetlen az a szintén tizenhárom éves kislány, aki hajnalban képes felkelni, hogy tökéletes sminket készítve induljon iskolába másfél óra múlva. Amennyiben a smink mégsem lenne kifogástalan, aznap egyszerűen kihagyja az iskolát. Az ugyanis teljességgel lehetetlen, hogy félrehúzott szemfestéssel jelenjen meg a szintén tizenévesekből álló iskolai publikum előtt. Az édesanya erre a hisztire egyszerűen egy lekevert pofon formájában felel, és úgy ahogy van, félresikerült sminkkel indítja iskolába a csemetéjét.

Majdnem tizenhat évesnek lenni nem volt könnyű sosem, ezt aláírom. Az ember lánya/fia egy sor változáson esik át nem csupán testi és lelki változásokon, hanem többnyire erre az időszakra esnek az iskolaváltások, amikor a kamasz középiskolába, gimnáziumba tehát új közösségbe kerül. Az új környezet, az új iskolatársak és tanárok megismerésén túl a beilleszkedés, a baráti kapcsolatok kialakítása is új és nagy feladatot ad egy tinédzsernek. Főleg akkor, ha a közösség, amelybe bekerül számára más értékeket képviselő fiatalokból áll, így más értékek mentén mérik a barátságot, a népszerűséget. 15-16 évesen „ciki”, ha nincs barátod, ha nem jársz senkivel – manapság legalábbis.

A fenti három eset csupán vékony szelete a kamaszok mai viselkedés-arzenáljának, de úgy vélem, ettől még az általánosításra is alkalmasak. Ha így van, akkor pedig igencsak aggodalomra adhatnak okot. Ezekből az emberkékből – akik még a gyermek kategóriában foglalnak helyet – lesznek a jövő felnőttjei. Milyen gyermekkort mondhatnak majd magukénak, ha felnőnek? Milyen felnőtté válnak majd? Azok a tizenévesek, akik ilyen és hasonló módokon sürgetik a felnőtté válást, az esetek nagy többségében valódi felnőttkorukra sérült felnőttekké válnak. Olyan emberek válnak belőlük, akik talán egy életen át cipelik magukkal a gyermekkorban szerzett sérelmeik illetve a teljességében meg nem élt gyermekkor hiányának terhét.

Van azonban egy másik oldal is, akiknek a felelőssége nem elhanyagolható. Hol vannak a szülők, akiknek a boldog, kiegyensúlyozott, biztonságos gyermekkort kellene saját csemetéik számára megteremteniük? Hol vannak, amikor a gyermekük idejekorán szexuális kapcsolatba kezd? Hol vannak, amikor fontosabb tökéletes sminkkel iskolába indulni mintsem megírt leckével? Hol vannak, amikor el kell mondani, hogy rossz jegyet kapni az iskolában bizony sokkal kínosabb, mint hogy gyermekfejjel nincs még „párkapcsolatunk”?

(A kép forrása: Google)

(A kép forrása: Google)

Hol vannak a diszkó előtt várakozó apukák, akik szórakozó gyerekükre várnak az éjszakában az autóban ülve? Mert ilyen apukák is léteznek. A másik oldalt ezért képviselje itt egy újabb történet, ami reményt adhat arra, hogy annyira talán mégsem elveszett ügy kamasznak lenni és kamaszt nevelni.

Az említett diszkós eset szintén egy ismerősömmel esett meg, aki 16 éves koráig nem járhatott szórakozni, az este 8 óra, mint a hazaérkezés időpontja, náluk kőbe volt vésve. Némi unszolás és puhítás után a szülők beleegyeztek, hogy lánykájuk eljárhat szórakozni a kortársaival, ne üljön otthon a gyerek szombat este. A feltételek a következők voltak: a szórakozás nem mehet a tanulás rovására, a diszkóba az apuka fuvarozza a csemetét – ha az indulás időpontjában csemete nem ült az autóban, azon a hétvégén ugrott a szórakozása -, apuka hozza haza a diszkóból a csemetét. Amíg az ifjonc kitáncolja magát, apuka az autóban várakozik az előzőleg megrendelt és kiszállított kóla és szotyi társaságában. Amikor a kamasz eléggé kiszórakozottnak érezte magát, beszállt az autóba, apukával együtt, biztonságosan hazaindultak.

Ilyen apukákra, szülőkre van szüksége egy gyereknek, aki a szárnyait bontogatni kezdi. Akik elengedik a kezét, de nem fordítanak neki hátat, mit sem sejtve arról, merre jár, kivel és mit csinál? A probléma – véleményem szerint – itt kezdődik. Nem elsősorban a tékozló tinédzsert kell pellengérre állítani, hanem azokat a „felnőtteket”, akik példát állítanak eléjük. Erős a gyanúm, hogy ezek az idézőjeles felnőttek maguk sem nőttek még fel egészen, így hogyan is tudnának helyes példát mutatni? Azt hiszem tehát, hogy a probléma több generációra visszavezethetően gyökerezik. A gyerekként élő felnőttek nem a 21. század szülöttei. A megállapítás természetesen nem általánosítható, a tisztelet a kivételnek ebben az esetben is kijár. Szeretném remélni, hogy a kivételek száma egyre nő, és nem hagyják a gyerekeiket a gyerekkorukban felnőttként élni.