Spontaneitás

(Szerző: Zsabu)


„Bármit teszel, tedd olyan teljességgel, ahogyan csak lehetséges. Ha örömöt lelsz a sétában, az jó! Ha hirtelen úgy érzed, nincs benned több késztetés vagy vágy a továbbhaladásra, azonnal ülj le; egyetlen lépést sem szabad tenned akaratod ellenére. … Bármi történik, fogadd el, és élvezd; semmit ne erőltess.”

Ha tetteink, szavaink nem spontán törnek elő belőlünk, megosztottá válunk. Hogy miért? Van egy részünk, aki sírni szeretne egy érzelmes szituációban. Közben bekapcsol az egó: „Komolyan neki akarsz állni bőgni? Mit gondolnak rólad majd a többiek?”
Így énünk megosztottá válik. Egyrészt meg szeretné élni a pillanatot, másrészt pedig a félelem miatt, hogy hogyan fogják megítélni, idomul. Mint a cirkuszi bohócok. Akkor is nevetniük kell a közönségre, ha belül a legnagyobb fájdalmakat élik át.
Mi mindannyian jó cirkuszi alkalmazottak vagyunk. Van közöttünk bohóc, aki a ‘belül sír, kívül nevet’ módszerrel próbál ellavírozni az életben. Aztán vannak artisták is. Őket úgy képzelem el, hogy megpróbálják megtalálni az arany középutat, hogy fent maradjanak az élet kifeszített és vékonyka zsinórján. Megtalálják az egyensúlyt önmaguk és a világ között. Lehet, hogy néha meginognak, de visszatalálnak a helyes ösvényre.  Aztán vannak az idomárok, akik hol gyengédebb, hol keményebb eszközökkel, módszerekkel próbálják a maguk igényeihez formálni a körülöttük lévőket. Végül pedig ott van azoknak a csoportja, akik behódolnak a parancsoknak, és akár olyan feladatokat is teljesítenek, amik nem tartoznak a természetükhöz. (Lásd a hatalmas elefántot, aki két lábán egyensúlyozva próbál megállni egy kicsinyke dobogón.)

 

Spontán élni szerintem, nehéz ebben a tragikomikus színjátékban. Nehéz igazán magunkat adni. Nehéz önmagunkat a maga valóságában elfogadni. Olykor, ha belekerültem ebbe a spontán pillanatba, megélhettem és megérthettem, hogy miről is szól valójában az élet.
Tiszta szívből boldognak lenni, szeretni, a világ egységét érezni. Ezt igazán mind csak a spontaneitásban lehet. Sallangok nélkül. Ránk aggatott álarcok és elvárások nélkül.
Azonban nem kell aggódni, hogy ez a spontán létezés valami érthetetlen dolog. Kis odafigyeléssel, befelé fordulással rá lehet érezni az ízére, és a mindennapok részévé lehet tenni. Nekem a deekshás időszakban volt ez mindennapos, aztán a Lélekhang után. Az ilyen meditációk alatt akkora adag energiához jutunk a felsőbb mezőkből, amik megadják a kezdő lökést, ha esetleg félnénk az ismeretlentől.
Félni nem kell. Csak az jut el hozzánk, ami a lényünk része.

 

Reklámok

A harag mögött

(Szerző: Zsabu)


„Lépj tovább a haragodtól a kreativitás felé, és azonnal látni fogod, hogy hatalmas változás megy végbe benned. Másnap ugyanazok a dolgok már nem tűnnek többé elegendő indoknak a haraghoz. … A haragtól szenvedő emberek mintegy fele attól szenved, hogy túl sok benne a kreatív energia, amelyet nem tud hasznosítani. … Fektesd az energiádat kreativitásba.”

 

Jó ötlet! Bármikor, ha eluralkodik bennünk az indulat, harag valaki iránt, ragadjunk tollat, ecsetet vagy egyéb eszközt a kezünkbe, és hagyjuk, hogy előtörjön belőlünk kreativitásként az energia!
Úgy gondolom, mindenkiben benne van a képesség arra, hogy valami maradandót, valami szépet alkosson. Ha nem is lesz tőle híres festő vagy művész, már akkor is megérte. Mert mindenki egyedi, megismételhetetlen és különleges. A haragunk is különböző, így biztosan más – más alakban jelenne meg, öltene testet.

Az a baj velünk, hogy túl racionálisan gondolkodunk. Mindent kézzelfoghatóan szeretnénk megtapasztalni, és az agyunk szüntelen duruzsolását nagyon nehezen tudjuk kikapcsolni. De miért?
Próbálkozni kellene azzal, hogy a jobb agyféltekénket tegyük dominánssá. Az a kreatív oldalunk. Minden téren. Ha ezt be tudnánk kapcsolni, talán teljesen új szemlélettel nézhetnénk a világra, és a saját haragunkra is.

De miért haragszunk bárkire vagy bármire akkor, amikor tudjuk, hogy minden, ami velünk és körülöttünk történik, azt mind mi magunk hoztuk létre? Születésünk előtt kiválasztottuk azokat az embereket, akikkel találkozni akarunk. A gondolatainkkal pedig teremtünk. Ha negatív gondolatok vannak, akkor ne is csodálkozzunk a negatív eredményen!
Az alkotás, önmagunk lelki megnyílása mindenképpen pozitív hatású. Festeni, rajzolni, mozaikozni vagy éppen írni egyfajta meditáció. Kikapcsol a tudatos részünk, és csak a ceruza, az ecset vagy éppen a toll lesz a lényeg, ahogy az érzéseinknek, gondolatainknak megfelelően nyomot hagy a papíron vagy a vásznon.

Miközben írom ezeket a szösszeneteket is, teljesen kikapcsolok. Csak azt látom, hogy a toll hegyéből – a gondolatoknak teret adva – jön a tinta, és lenyomatként megjelenik a papíron. Ez nem tudatos, inkább belső késztetés, hogy az, aki bennem van, megmutathassa magát. És az így felszínre törő gondolatok másokhoz is eljussanak.

Nem érdemes haragudni. Helyette fektessük be ezt az energiát a lelkünkbe, belső művészetünk univerzumába, ami feloldja a méreg-gombócokat, hogy valódi énünk utat törhessen a fénybe.

Legyél te is milliomos!

(Szerző: Kalenandra)


10 milliószoros nap van ma! Ez a 4. ebben az évben.

Néha arra gondolok, írhatnék mondjuk, a menekülthelyzetről vagy környezetvédelemről, a görög összeomlásról, háborúkról és aktuálpolitikai témákról.
Aktuális lenne, de mivel teljesen máshogy élem az életem, máshogy látom a világot – más szemüvegen keresztül – , inkább a most megélhető belső folyamatokról írok. Illetve azokról amiket én is megtapasztaltam.
A közelmúlt eseményei közül sok olyan tanító jellegű történést éltem át, amik mellett nem tudok elmenni anélkül, hogy le ne szűrjem a tanulságot.

Mivel mindig a mögöttes tartalmat/értelmet kutatom, nem ésszel, inkább megérzéssel, intuícióval, „perifériából” érkeznek a válaszok.
Ha ésszel meg akarnám magyarázni, a magyarázat nem fedné a teljes igazságot.
A világban, az emberek között valószínűleg megállná a helyét, bőszen bólogatna mindenki, hogy „hát igen, ez így van”, de nekem ez nem elég.

Azt vettem észre immár több, mint fél éve, hogy minden valóra válik, amit valóban szeretnék.
Kézzel foghatóan. Nem pontosan úgy, ahogy elképzeltem, (így mára már nem is képzelek el hogyan-okat), de mindenképp a jelenlegi helyzethez mérten, belső állapotom hű tükre a külvilág.
Ez nem csak elcsépelt frázis – bár az is. 🙂
Vagy olyan gondolat, amire szintén bólogatunk, de belül úgy gondoljuk – ez alól csak én vagyok kivétel, mert nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném.
Pedig mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy lenniük KELL.

Nem szeretnék kitérni komoly érzelmi témákra, érzelmileg megterhelő eseményekre, azokról regényeket lehetne írni.
Inkább amolyan kis hétköznapi dolgokra gondolok.
Mára már tudom, milyen amikor csak „hagyom hogy történjenek a dolgok”.
Régen azt gondoltam ez egy passzív, nem-cselekvő állapot, pedig egyáltalán nem az!
Aktívan részt kell benne venni, mert az adja az energiát a megvalósuláshoz. „Ahova a figyelem jut, oda energia áramlik.”
Ha elindulsz valami felé, amire vágysz, ha teszel érte, akár szép lassan, akár sok energiát, időt invesztálsz bele, segítséget kapsz az Univerzumtól, más emberektől.

Ez sem új gondolat, de eddig mint gondolat maradt meg számomra. Mostanra a gyakorlatban is látom, hogy így van.
És bár spirituális szemléletű vagyok, mégis két lábbal a földön állok.
A gyakorlat jóval fontosabb, mint az elmélet.
Minden a gyakorlatban dől el.
Próbáld ki, csináld meg, ha nem megy rögtön – gyakorolj, vagy szerezz még több tudást hozzá, és aztán tedd meg!

I-know-I-can-do-it

(A kép forrása: mumpreneurmentor.com)

Kívülálló, materialista személettel úgy lehetne látni engem, hogy egy 30-as éveiben járó szingli, gyakorlatilag se családja, se gyereke, se férje, nincs diplomája, se kocsi, se lakás, néha valami fura zagyvaságokat beszél, de legalább jól néz ki.
Bár nem a legújabb trend szerint öltözködik.
Ilyen megvilágításból elég szánalmasan festene az életem, nem?
De én egész másként látom. Nagyképűen hangzik, de ahogy én látom, az a valóság.
Tudom hogy az idő nagy úr, és nagyon fontos a kivárás művészete. A megfelelő időzítésé.
Nem mondom, hogy néha a pillanatemberke nem kezd el iszonyatosan hisztizni a fejemben…

És ilyen szemüvegen át látok másokat is, illetve eseményeket is.
Látom a lehetőségeket, a fájdalmakat, de mindig fölfelé nézek, mert ott van az igazság, és a Valóság.

Aki szeretne, beleshet a fátyol mögé.

A gazdagságot nem csak pénzben mérik, ezt tudjuk. Amire a pénz valóban materializálódni kezd, az nem feltétlen azonnal történik. Idő kell, mire a földi világban megjelenik az, amibe az ideák világában „befektettünk”.
Persze lehet gyorsabb utat is választani, kitanulsz valamilyen menő szakmát, és pénzt keresel, vagy olyan életet élsz, mint mások, egy kitaposott sémát követsz, választás kérdése. És ezzel sincs semmi baj, ha valóban erre vágysz.
Számomra viszont nagyon fontos, hogy amit létrehozok, az valóban értékes legyen, valóban „én” legyek, hogy megvalósítsam önmagam.
És ez ugyanúgy vonatkozhat párkapcsolatra, mint hivatás területére.
Tudom, hogy mire vágyom, mire „születtem”, mi az, ami lelkesít, ami feltölt energiával, amitől úgy érzem, a Holdig tudnék repülni – és vissza.
És ez sohasem a könnyebbik út.

e8dc4cd4a6c37d651c8d47f941dfbf70

(A kép forrása: pinterest.com)

Ugyanakkor, ha az ember hajlandó beleinvesztálni, teljes szívvel elköteleződik természetesen a helyes irány felé, ráfekszik a sodrásra – onnantól az igahúzásnak vége.
Ilyen szempontból mégiscsak a „könnyebbik” lesz – mert nem gürizel, nem szenvedsz már úgy, mint azok akik kevésbé szeretik önmagukat, és nem használják ki a természetes áramlást.

Fontos szem előtt tartani, hogy folyamatosan tanulunk. Ez egy folyamat, nem statikus állapotok egymásutánisága.
Szakaszoknak van eleje-vége, de maga a folyamat dinamikus.
Mindig mozgásban van.

Néha annyira vágytam egy kis biztonságra, valami nyugodt kis zugra, ahova bekucorodhatok és egy kicsit megpihenhetek… Nem élveztem a folyamatokat. Túl sok volt a változás, az ember pedig szereti a komfortzónáját, nehezen lép ki belőle – amíg meg nem éli azt, biztonságra nem lel az áramlásban.
A közelmúltban jöttem rá – valójában az embernek van egy belső kincsestára.
Néha meg kell találni az oda vezető utat, le kell porolni az ott lévő kincseket, és nem árt leltárt is tartani.
Ott vannak a jó élmények, a szép emlékek, a sok jóság, elért eredmények, minden ajándék, amit valaha kaptunk, a fantáziánk, példaképeink, mindenki ott van, aki valaha számított nekünk, nem számít élet vagy halál, mert léteznek, élők bennünk – ezek a kincsek erőforrások az élethez.

Akivel több rossz dolog történik mint jó, vagy súlyos traumák érték – a kincsestárát nehezen – vagy egyáltalán nem – éri el.
Ezekről az erőforrásokról egy idő után tudomása sincs, és útvonalat sem tud hozzájuk. Így nem tudnak erőforrásként működni, energiahiányos lesz az illető, aki úgy élheti meg, hogy az élet hullámai ide-oda csapdossák hol a szikláknak, hol pedig csak sodródik.

Több éves munkám fekszik abban, hogy megtaláltam, leporoltam és számba vettem ezeket az erőforrásaimat. Pedig korábban – még tavaly is – úgy éreztem több negatívra emlékszem, mint pozitívra. Családból, gyerekkorból… Pedig a legerősebb erőforrásaink, a gyökereink ott vannak.
A gyökereken át táplálkozunk, ezért kiemelten fontosak.

energy-lines

(A kép forrása: http://www.blissretreat.com)

A növény is hiába kap napfényt, levegőt, megfelelő klímát, ha sérültek a gyökerei. Nem tud megfelelőképp növekedni és elérni azt a maximumot amire hivatott.
Az átélt felismerések belülről erősítettek meg, ahelyett, hogy kívül keresném a megerősítést, de ez szintén hosszú folyamat volt, és még nincs vége.
Szakaszok lezárultak… de a tanulás örök.
Az élet mindig ad leckéket, mindig, mindig előre halad, ha rá merjük bízni magunkat, elvezet oda, ahova valóban tartozunk, segít elérni, amire valóban vágyunk, és ami mindenki javát szolgálja.
Megtanít a türelemre és legfőképpen arra, hogy Önmagaddal legyél türelmes.
Nem baj, ha hibázol.
Az élet áramlik a maga teljességében, mindig tanulunk.
Légy elnéző magaddal, vigyorogni sem lehet mindig… És ezzel sincs semmi baj, amíg az ember belül törekszik.
Erő és lágyság, megengedő-cselekvő energia, képesség a tanulásra, fejlődésre, minden benned van, minden eszköztárad megvan ahhoz, hogy elérd, amit valóban szeretnél.

Akár uborkaszezon van, és pihensz, töltődsz – érzelmeiddel, belső világoddal foglalkozol, akár aktívan teszel az álmaidért, céljaidért, a figyelem mindig kulcsfontosságú.
Figyelj és megtudod, mit kell – vagy épp nem kell – tenned!
Az élet mindig üzen. Folyamatos interakcióban vagyunk vele, hiszen belőle származunk.
A legnagyobb hazugság az, hogy nincs kapcsolatunk a világgal, az élettel. Mindig van kapcsolat.

De néha meg kell élni a szeparációt is, ahhoz, hogy újra a helyes irányba forduljunk.
És mi a helyes irány?
Az élet a kiteljesedés felé áramlik. Igaz, ciklusok vannak, de ha csak az evolúciót nézzük, az élet mindig fejleszti önmagát.
Így vagyunk mi is. A helyes irány az, ami nekünk és az emberiségnek is a lehető legnagyobb jót hozza.
Kiteljesedés a maga egyszerűségében, mint egy nyíló virág.
Ezekkel a gondolatokkal szeretnék a mai 10 milliószoros naphoz hozzájárulni. 🙂

Tudatlanság

(Szerző: Zsabu)


„Amikor a tudatlanság szót használom, nem negatív értelemben értem – nem a tudás hiányát értem rajta. Valami nagyon lényegit, nagyon jelenbelit, nagyon pozitívat jelölök vele. A létezés alapvető természetéhez tartozik, hogy rejtélyes marad, ezért olyan csodálatos. … Minden tudás felesleges. … Életet adsz egy gyermeknek, és azt gondolhatod, hogy ismered őt – pedig nem ismered. … Nincs semmi megismernivaló, mert semmit nem lehet megismerni.”

/Osho/

Valóban tudatlanságban szenvedünk, annak ellenére, hogy éveken át vagy egy életen át tanulunk. Onnantól kezdve, hogy bekerülünk az óvodába, iskolába, majd továbbtanulunk, egészen az utolsó pillanatig: tanulunk. De ez a tudás egyenlő a nullával. Azt tanítják nekünk, ami a világ vezetői szerint fontos, nem pedig azt, ami nekünk lenne fontos.
A Lélekhang oktatáson Mara nagyon érdekes dolgot mondott: agyunknak csupán 2 %-át használjuk, és mindössze 0,05 % az, amit valóban látunk a világból. Akkor hogyan tudhatnánk a világról bármit is?

Az életben nem az a fontos, hogy tudjunk másodfokú egyenleteket megoldani, vagy mondatokat és verseket elemezni. Ez utóbbit azért tartom butaságnak, mert egy adott pillanat és lelkiállapot lenyomatába évekkel, évtizedekkel, sőt évszázadokkal később, más életszemlélettel belemagyarázunk dolgokat. A versnek az a lényege, hogy megtöltse a lelkünket, nem pedig az hogy kitaláljuk, mit is gondolhatott a költő.

Élünk, éljük meg a létezésünk csodáját, tanuljuk meg azt, hogy értékeljük és legyünk hálásak az életért. Igen sok embernek ezt is tanítani kellene, mert természetesnek tekinti, hogy van. Az életét semmibe veszi, így önmagát is. A legfőbb dolog pedig, hogy a környezetünkön, a tapasztalatainkon keresztül minél jobban megismerjük önmagunkat. Elvégre ezért választottuk magunknak a földi létezést, az épp aktuális szerepünkkel és díszletekkel.

A körülöttünk lévő emberekről sem tudunk semmit. Hogy honnan jött, milyen feladattal, vagy éppen hova tart? Nem ismerjük a lelkét, csak felszínes dolgokat tudunk róla: mi a neve, hol lakik, stb.
De honnan is tudhatnánk a lényeget, ha nem figyelünk a legnagyobb tanítónkra, a bensőnkben lakozó énünkre, vagy  szellemi vezetőnkre. A világ zűr- és hangzavarában nem halljuk meg, hogy szól hozzánk és tanítani próbál minket. Tudatlanok maradunk egészen odáig, amíg fel nem ébredünk ebből az éber álomból.
A világ sok titkot rejteget, de minden tudása bennünk van, hiszen Isten, aki megalkotott minket, ezt önmaga képmására tette. Csak ki kellene nyitni a fülünket és a szemünket a valódi tudásra…

Mara Lélekhang oktatásának itt nézhettek utána:

http://www.ezoportal.hu/hu/ezoportaltemak/lelekhang-oktatas

A megosztott test

(Szerző: Zsabu)


„Egy primitív társadalomban az egész testet elfogadják. Nincs elutasítás. Semmi sem alacsonyabb, vagy magasabb rendű. Minden egyszerűen csak van. … A gyomor az egyetlen hely, ahová bedobálhatod a dolgokat; sehol máshol nincs hely. … Minden, amit kizársz az életedből, egy napon bosszút áll. Betegségként tér vissza.”
/Osho/

Sokszor hallottuk már, hogy minden betegség lelki okokra vezethető vissza. Ez valóban így lehet, saját tapasztalat mondatja ezt velem. Ha sokat rágódunk valamin, eluralkodik a döntésképtelenség rajtunk, akkor biztosan a fogunk, a fogínyünk lesz beteg.
A gyomor tényleg sok dolgot benyel, hisz a szakirodalom szerint ez a hely a testi és a szellemi táplálék gyűjtőhelye. Itt dolgozzuk fel az érzelmeket, több-kevesebb sikerrel. Azonban, ha valami miatt ez a feldolgozás megakad, gyomorproblémák léphetnek fel. Vizsgadrukk vagy nagyobb stressz esetén a gyomorfájdalom biztosan felüti a fejét. Görcsöl, émelyeg, vagy még az ételt sem akarja befogadni, ahogy az érzelmeinket sem.

Miért van az, hogy az orvosok elhitetik velünk, hogy ha beszedjük a drágábbnál drágább gyógyszereket, meggyógyulunk? Miért nem a lelkünknél kezdjük a gyógyítást? Sokkal olcsóbb is lenne, és nem mérgeznénk magunkat olyan vegyszerekkel, amiket nem az élő szervezetnek találtak ki.
A test elfogadása vagy el nem fogadása is sok probléma forrása. Az elálló fül, a kacskán ívelő fogsor, a ferde orr, a lapos mell vagy éppen a kipárnázott has is sok lelki gondot okoz. Az, hogy nem fogadjuk el magunkat úgy, ahogy meg lettünk teremtve. Pedig mindenki így tökéletes, a saját tökéletlenségével együtt.

Ha megnézzük a törzsi társadalmakat, és a Rainbow közösséggel összevetjük, hasonlóságot találhatunk például a saját test, önmagunk feltétlen elfogadása terén is. Nem okoz gondot a lógó mell, a bőrszín, a testi fogyatékosság. Nem azért, mert primitívek, hanem mert együtt élnek a tudatosságukkal, benne élnek a tudatosságban. Nincs megosztottság, mert minden egy, ugyanabból a tőből fakad.

A modernnek nevezett társadalom tagjai pedig, akik betekinthetnek egy ilyen közösségbe, hozzák magukkal az előítéleteket, a negatív megjegyzéseket. És amíg ez így lesz, nemcsak a test, és maga az ember, de a világ is megosztott lesz. Nem lesz egységben.
Tehát nekünk kell dönteni: vagy egyként, egységként tekintünk önmagunkra és megváltoztatjuk a szemléletünket, vagy maradunk a megosztottságban, önmagunk árnyékaként.

 

A bennem élő angyal üzenete

(Szerző: Zsabu)


A  rosszullét, amikor 1,5 – 2 óra kiesett az életemből, alaposan lehúzott a mélybe. Az még kisebb mértékben érintett meg, hogy cisztát találtak a jobb petefészkemben (igaz, már kifakadt), ami néhány hete még nem volt ott. A nagyobb probléma az az érzés, ami az utána következő napokban eluralkodott rajtam.

Mondjuk ki nyíltan: PÁNIK. A családban nem én leszek sajnos az első, akinek ezzel a gonddal szembe kell néznie. De eltökéltem magamban, hogy felül fogok kerekedni rajta!

Olyan ez, mintha hullámvasúton ülne az ember. Hol jobb, hol rosszabb. Ha jön a zsibbadás, már magam elé vetítem a képet, hogy újra összeesek. És tovább fokozódik a rettegés: csak ne legyek egyedül…

Ha az ember mélyponton van, ki tud nyitni egy ablakot a MÁSIK világra. Megszólítottam Istent, az angyalokat, a szellemi vezetőimet, a lelkemet. Elvégre Ő alkotott, ő írta meg az életem történetét. Csak olyan dolgok történhetnek velem, vagy bárki mással, amit bevállaltunk ebben az életben. Azt azonban tudnunk kell, hogy nem vagyunk egyedül.

Most, hogy nekem is kinyílt az ablak, és megtudtam, hogy a múltkori altatásos műtét közben sok lélekrészem elment belőlem, másképp nézem az életem.

Valóban csak húsdarabok vagyunk. Ami igazán lényeges és fontos, az láthatatlan: a lelkünk. Hinnünk kell benne. Hiszen az áramot sem látjuk, de jelenléte sokszor mutatkozik meg, például ha bekapcsoljuk a rádiót. A lelkünk is itt van, csak rá kell hangolódni. Le kell csendesíteni az elménket, hogy meghallhassuk önmagunkat, Istent, az angyalokat, vagy bármilyen névvel illetjük Felsőbb Énünket.

Nehéz, hogy a jelentkező pániknál ne legyen rosszul az ember, de épp ezt a hullámot kell meglovagolnunk. Szembe kell néznünk vele. Szó szerint szembe, mert az érzés a testünkben van. Lelkünk különálló, így az ő szemszögéből kell értékelnünk az adódó nehézségeket. Értünk van minden, nem ellenünk. Azért történnek meg velünk bizonyos dolgok, mert születésünk előtt így kértük. Hát éljük meg! Csak ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk!

Ha úgy érezzük, egyedül ez nehéz, kérjük Istent, vagy az angyalainkat, hogy legyenek velünk a nehéz pillanatokban is. Az angyalok azonban addig nem tudnak segíteni nekünk, amíg tiszta szívvel nem kérjük őket. Ezért nyíljunk meg!

A rosszullét utáni 4. napon eljutottam odáig, hogy nem félelemmel éltem meg az egyedüllétet. Sokkal inkább lehetőségként. Kapcsolódhatok önmagamhoz, megszólíthatom Istent, érezhetem az angyalok puha szárnyainak ölelését, vagy épp apró fényfoltok formájában láthatom őket. Ez minden gyógyszeres terápiánál többet ér, hogy megtapasztalhatom önmagam valóságát.

Nem mondom, hogy könnyű. Semmi sem az. Legfőképp a saját korlátainkat és falainkat kell ledönteni, és azokat a berögzült dolgokat, amik megakadályoznak minket a nyitásban. Ne ragaszkodjunk a megrozsdásodott elveinkhez! Nem kell egyedül cipelnünk a terheket. Isten és az angyalaink is ott vannak, csak ki kell nyújtanunk a kezünket feléjük, és kérésre nyitni a szánkat.

Azt hiszem, ezt nem én írtam. A toll önálló életet él a kezemben. Miközben írom, melegség jár át, és a tudat, hogy itt van Gábriel. ♥