Cukrot a hűtőből

(Szerző: Nádasi Krisz)


Vannak családok, ahol gyakran készül házi sütemény, és vannak olyanok, ahol sosem. Nem hiszem, hogy bárki is vitatná, hogy az elsőfajta családban jobb élni, még akkor is, ha fogyókúrázik az ember. Igaz ez még akkor is, ha a dietetikusok nagy ellensége, a finomított kristálycukor édesíti a szóban forgó süteményeket, hiszen mértéket tartani mindenki képes – persze ki jobban, ki kevésbé.

A szerző saját képe

A szerző saját képe

Ezért csodálkoztam, mikor valamelyik nap meglátogattak minket a keresztszüleim, és hoztak nekünk egy egész tepsi zserbót – és jó pár Kinder Pinguit meg ilyesmit. Kedvesen megköszöntem, hisz keresztanyám köztudottan kiválóan süt-főz. A zserbóból tálaltam az általam sütött muffin mellé, a tejes édességeket pedig betettem a hűtőbe. Magamban azt gondoltam, biztosan az ő unokái szeretik ezeket az előregyártott sütiket is: nos, nálunk is majd elfogy valahogy.

A látogatás jól sikerült. A zserbó egy héten belül eltűnt, hiába volt belőle eredendően olyan sok, de a tejszeletekhez csak nem nyúlt senki. Eltelt még egy hét, mire a két gyereket meg tudtam győzni, ugyan vigyenek már egyet-egyet a suliba uzsonnára, ne nekem kelljen szendvicset készítenem. De amikor hazajöttek, diplomatikusan közölték, hogy legközelebb megint kenyeret kérnek majd.

Szomorúan nézegettem a maradék öt süteményt a hűtőben. Kibontottam egyet, a felét meg is bírtam enni: finom volt, de túl édes, nem vette be a gyomrom. Nem csodálkoztam, mert tisztában vagyok vele, hogy nekem a gyári édességek túl cukrosak. Mi a gyümölcsjoghurtot is magunk keverjük, minél zsírosabb joghurtból és saját készítésű lekvárból, időnként gyümölcsöt, müzlit is téve mellé.

Teltek a hetek, azt láttam, nem fogy a hűtős süti. Ha az édesszájú férjem sem eszi, akkor ez azt jelenti, hogy az egész családunk kívül esik a Kinder-gyár célközönségén. Kivettem egy csomagot, és kíváncsiságból megnéztem, mennyi cukor van benne. Aztán gyorsan visszatettem a hűtőbe és rácsaptam az ajtót.

Attól döbbentem meg, hogy milyen irdatlan mennyiségű cukor kerül ezekbe a desszertekbe. A Kinder Pingui még egész jól teljesít a körülbelül 35%-os cukortartalommal, a Maxi King esetében ez az adat 36%, de a Pöttyös család tagjai a nagyjából 40%-kal kenterbe verik még őket is.

Azon gondolkodtam, miért is zavar ez ennyire. Ott van például a muffin, amit időnként sütök. Ha végigszámolom a receptet, a nyersanyagoknak a cukor úgy 25-30%-át teszi ki. (Nem tudom pontosan megmondani, mert gyümölcsöt, mazsolát is teszek a tésztába.) Tehát egy általam sütött muffinban is annyi cukor van, mint egy ilyen előrecsomagolt édességben. Persze. Csak van benne még liszt, dió, friss vagy szárított gyümölcs, azaz anyag – nemcsak zsír, vaj és tej. Amikor muffint eszek, akkor azt abban a hitben teszem, hogy táplálkozom. Ha pedig egy tejes desszertet eszek, akkor csak bekaptam valamit.

Így megnyugodva, hogy végre megértettem, miért nem fog a mi háztartásunkban soha elfogyni ez az előrecsomagolt süti, fogtam őket és elmentem a gyerekorvoshoz. Azt mondtam neki, biztosan van olyan páciense, aki még életében nem evett ilyen desszertet, de nagyon szeretne. Aki örülne neki. Akinek bearanyozná a napját. Mondjuk mert az ő családjában soha nem költenek ennyi pénzt egy édességre.

No, ha ilyen ember lép be a rendelőbe, adjon neki sütit.

Az sem baj, ha ez az ember egy felnőtt.

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

 

Utóirat: Muffinrecept.

Robotgépben a legegyszerűbb elkészíteni, de kézzel is csak negyed óra.

Végy 3 tojást, 30 dkg cukrot, egy csomag vaníliás cukrot, egy fél citrom levét és héját, egy banánt, 25 dkg olvasztott margarint, 15 dkg finomlisztet, 15 dkg réteslisztet, 6 evőkanál lekvárt, csapott mokkáskanál szódabikarbónát és keverd össze alaposan, a megadott sorrendben. (A cukrot bátran helyettesítheted bármilyen sütésálló édesítőanyaggal, a tészta akkor is működik.) Beletehetsz még összesen legfeljebb 10 dkg ízfokozót: kakaót, diót, reszelt almát, mazsolát, csokireszeléket, szárított gyümölcsöt és hasonlót. (Ez az adag tizenkettes muffin forma kitöltéséhez elegendő.) A sütőben 180 fokon úgy fél óra alatt készül el.

Reklámok

Kedves Anya!

(Szerző: JulSHE)

A 2015-­ös évben anyák napja egészen mást hoz számodra, mint az eddigi, jól megszokott illatos orgonák kísérte köszöntés: pici babakezecskék simogatják meg az arcod, és babakacaj érinti meg a szíved. Nagymama lettél, rögtön kétszeresen is. Na jó, nem rögtön, mindössze csak három hónap különbséggel születtek a lányaid lányai.

Nagyszülővé válni biztosan legalább olyan csodálatos dolog, mint édesanyává. Sokat meséltél róla, a szülésről, születésünkről, a kisgyermekkorunkról, tisztán emlékszem a számomra fontosabb momentumokra. „Amikor megszülettél, földrengés volt Szekszárdon.” Vagy: „A faluban tessék mindenkinek köszönni. A városban nem kell, ott nem ismerünk mindenkit.” De ez is sokszor eszembe jut: „Amikor elmentünk a doktor nénihez szurira, annyira tartottad magad, nem sírtál. De amikor kimentünk a rendelőből, és tudtad, hogy már nem látnak minket, nagy, kövér könnycseppek potyogtak a szemedből.” Szeretettel gondolok arra, hogy minden este lefekvés előtt jó éjt puszit adtunk neked és apának, egy „jojszakát” búcsú kíséretében. Idővel kezdtem cikinek érezni, el is maradt lassacskán. Anya, én nem akarom, hogy az én kislányom is leszokjon majd róla!

Most, hogy már én is édesanya vagyok, egészen átértékelek mindent, amit korábban mondtál nekem vagy tettél értem. Amíg veletek éltem, életem minden szakaszát, minden eseményét Te szervezted. Mivel maximalista vagy, általában nagyon jól sikerült minden, de néha éppen ez a tökéletesség-­hajhászás mérgezte meg. Hálás vagyok, hogy olyan sokszor noszogattál, mert enélkül nem biztos, hogy eljutottam volna a jelen önmagamig. Azt azért tudnod kell, hogy sokszor épp ez az erőszakosságod hajtott engem abban, hogy márpedig csak­-azért-­sem-­teszem-­úgy-­ahogy-­te-­szeretnéd. Ezekből a helyzetekből is sokat tanultam, tehát cseppet sem bánom. Ez így is van rendjén: a szülő terelgeti a kis báránykáit, de azért annak a báránykának is van önálló véleménye és akarata. Fura érzés belegondolni, hogy majd az én kislányom is így fog ellenkezni velem szemben.

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

A legnagyobb hibádat szeretném felróni neked. Amit nagyon utáltam, és nem szeretném elkövetni a saját gyerekeimmel szemben: nem öltöztetem őket ugyanolyan ruhába! Anya, ez a létező legnagyobb kiszúrás a kisebbik gyerekkel szemben! Nem elég, hogy egyszer hordanom kell az utált ruhadarabot, de még meg is öröklöm később a nagyobbikat is. Ezúton üzenem: a ciklámen, galléros, válltöméses blúz ki tudott volna kergetni a világból! Kétszer!

Ma már belátom, hogy a nővéremmel folytatott vitáinknál mindig kettőn állt a vásár: én felidegesítettem, ő ordított velem, majd én vissza. Igazságtalannak éreztem, hogy ugyanolyan mértékű fejkokszit kaptunk, pedig nem is én kezdtem. Legalábbis a kiabálást. Szerencsére Te átláttál a szitán. Remélem, én is igazságos tudok majd maradni később egy ilyen szituációban.

Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy jó anya lehet belőlem. De a családtagok, rokonok, és legfőképpen a kislányom visszajelzése is azt mutatja, hogy mégis. Nyugodt, kiegyensúlyozott, mosolygós és vidám kisbaba, és én is az vagyok mellette. Ezt neked köszönhetem. Minden, amit Julcsinak mondok, ahogy bánok vele, alapvetően a visszatükröződése annak, ahogy annak idején Te bántál velem. Az a szeretet és gondoskodás, amit kaptam Tőled, átöröklődik a kisunokádnak, hogy majd ő is ugyanilyen szeretettel emlékezzen vissza a gyerekkorára és rám. A szeretet kiindulópontjára azért nem mulasztom el sosem emlékeztetni.

2015.04.30.

LiVicittá – avagy futó leszek, segítséggel

(Szerző: JulSHE)

Mindig csodáltam a futókat, de tényleg! Elindulnak hosszabb-rövidebb távokra, száguldanak vagy csak éppen hogy kocognak, de mégis csinálják. A világ legunalmasabb sportját képesek űzni újra és újra, hetente többször, és még versenyeken is indulnak; elképesztő! Én erre képtelen vagyok…

Na de kezdjük a legelején: Lusta vagyok, kényelmes, és gyűlölöm, ha leizzadva csimbókokban áll a hajam! Sportok? Áh! Sosem kötöttek le hosszabb időre. Majd diétázom, jobban odafigyelek, mit eszem, és elhagyom az édességeket. De szeretem az édességet! És jókat enni is szeretek, miért kínzom magam?! Jó, akkor megpróbálkozom valamilyen másik sporttal, hátha az beválik. Biciklizés. Jó időhöz/szabadidőhöz kötött. Aerobic itthon. Áh, nem jó, mégiscsak futni kéne. Na, a futás nem nekem való. Inkább kangoo, na, ez jó is! De a futás mégiscsak egyszerűbb, olcsóbb… Nem bírok ennyit futni, nem nekem való.  TRX, hú, ez nagyon jól megerősít! De a futás milyen egyszerű, olyan sokan futnak, próbáljuk meg még egyszer! Livi, lásd be végre: a futással nem lesztek barátok… És lássuk be: kitartásban nem jeleskedem annyira, mint a kifogások gyártásában.

Majd jött egy vadi új szakasza az életemnek: 9 várakozással teli hónap, terhességi cukorbetegséggel, diétával. Meglepő módon nem is volt olyan nehéz végigcsinálni. Tavaly szeptemberben megszületett Julcsi babám, új fordulat, befelé fordulás, nem törődök semmivel, csak tejem legyen és pihenhessek kicsit. Semmi mozgás (Mikor? Hol?!), kalóriadús étkezés (a Pilóta keksz a legjobb barátom!), Julcsival együtt gömbölyödés. Karácsonyi családi fotók. Te jó ég, hogy nézek ki?! Ez így nem mehet tovább! Kangoo, újra, heti egyszer. Alapos előkészületek, Apuci vigyáz közben Julcsira. Majd a következő alkalommal nem ér haza időben. Aztán Julcsira tör rá a vigasztalhatatlan sírás. Ez így nem megy, nem tudok időre menni fitnesszelni.

Február elején egy megosztás a védőnőnktől a Facebook-on: valami Dagadt Köcsög (Csupa nagybetűvel??) írt egy posztot, hogy van segítség a fogyáshoz és edzéshez, közösségi edzésprogramban vehetünk részt, 10 hét alatt felkészülhetünk a Vivicittá futóverseny általunk kitűzött távjára. Ne féljünk, ő is 124 kilóról kezdte és eljutott a maratonig. Ejha! Ez jól hangzik! Annyiszor megpróbálkoztam a futással, fitnesszelni meg a közösségi nyomás miatt jártam, itt a kettő együtt van. Nekem sajnos csak így megy, akkor miért ne?

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

Első lépés: A tesztfutás

Egy futás kötöttségek nélkül, ahogy és amennyi a saját tempómban megy. Lemértem, kiértékeltem: 3,22 km 23 és fél perc alatt. Kár, hogy nincs 5 km-es táv a versenyen, az a 7 km ijesztő, biztos nem tudok ennyit futni! De hát, nincs mese, a 3 km már megy, akkor marad a 7 km. Te jó ég, mibe vágtam?!

Második lépés: Beilleszkedés

Jelentkezni a 7 km-es táv Facebook csoportjába. Néhányan megosztják az eredményüket, én is ezt teszem. Vadidegenektől jönnek a lájkok és gratuláló kommentek. Nagyon jó érzés! A következő futást tűkön ülve várom, nagy a lelkesedésem. Persze néhány futás után megint kezdem feladni, de a csoporttársak mindig meghozzák újra a kedvem.

Harmadik lépés: A kisfőnök

Beosztanak minket mentorokhoz, akiknek minden héten el kell küldenünk a beszámolónkat: mikor és mennyit futottunk, hogy éreztük magunkat közben? Segítenek, bátorítanak és tanácsot adnak a futásainkban, kérdezhetünk tőlük. Még mielőtt beosztanak, rögtön írok a DK fővezérnek (aki becsületes nevén Gergő), hogy ha lehet, engem egy kisgyerekes női mentorhoz soroljanak, mert máris lenne kérdésem a baba vs. futással kapcsolatban. Így kerültem Zsuzsihoz, akinek ezúton is hálás köszönetem mindenért!

Negyedik lépés: Haladjunk

Jöhet a 10 hét edzés, a távok szépen fokozatosan nőnek. Hol távot kell futni, hol időre megyünk, néha váltogatott tempóban. Én inkább csak arra törekszem, hogy legyen meg a heti 3 alkalom futás. Április 19-én lesz a verseny…aha…én biztos nem megyek Budapestre babával, majd lefutom a pécsi Vivicittát. Igaz, az csak 2,8 km…és Julcsit is felvittük már az IKEA-ba két hónaposan…mindegy, hát ez van. Az edzésterveknek és mentoromnak köszönhetően szépen fejlődök, egyre nagyobb távok lefutására egyre gyorsabb tempóban vagyok képes. Sokszor el sem hiszem az eredményeimet.

Ötödik lépés: Fertőzésveszély

Olyan jó fejek a csoporttagok, annyit nevetek a bejegyzéseiken, kommentjeiken, annyi erőt és biztatást adunk egymásnak! De jó lenne egy ismerős is a csoportban! Sógorom talán kapható rá. És tényleg! Időközben veszek egy igazi, hiper-szuper futócipőt is, meg pár futó ruházatot. Lefutom az első körömet Julcsival, babakocsival. Az adóm 1%-át felajánlom a DK egyesületének. GPS óra után böngészek az apróhirdetések között. És benevezek az első futóversenyemre, amin végül csak nézőként vettem részt, ennek nagyon prózai oka volt: lekéstem a rajtról. 🙂 Sebaj, majd a pécsi Vivi-re elmegyünk családostul, babakocsis futással. De sógorom már másodszor kérdezi meg: nem megyünk fel a versenyre? Ez a 30. jubileumi Vivicittá, én is 30 éves leszek idén, ebben az évben kezdtem el futni, és éppen a férjem szülinapján lesz a verseny. Ennyi egybeesés nem lehet véletlen, hát jó, menjünk! Benevezünk, kifizetjük, rajtszámot kapunk…hűha, itt már nincs visszaút!

Hatodik lépés: A verseny

A verseny előtti hetekben már megy a versenytáv, sőt még több is. A tempómmal is beleférek az iramba, nem félek attól, hogy felvesz az utolsó versenyzőt követő, rettegett záróbusz, és nem fejezhetem majd be a versenyt. A verseny reggelén összeszorult gyomorral azért még megbeszéljük Sógival, mi legyen a cél. Ugyanolyan tempóban futunk, eddig 50 perc alatt ment a 7 km, hát most legyen 45 percen belül! Családostul megyünk Budapestre, kis autózás, kis villamosozás babakocsival, majd rohanás a versenyközpontba a rajtcsomagért. Rengeteg ember, rengeteg Dagadt Köcsög-sporttárs, azonnal kitűnnek a rikító sárgás-zöld, kék feliratos pólójukkal. Figyeljük az ismerős arcokat, akiket a csoportban már láttunk a profilképük alapján, és követjük őket a tömegben. A rajtnál egészen hátul, a leglassabbak zónájában állunk, percekkel előttünk indítják a gyorsabbakat. Amikor mi elrajtolunk, a mezőny eleje már 8 perce futja a távot. Nagyon jól ment a futás, nem futottuk el az elejét, egyenletesen haladtunk, néha előzgettünk, és egyszer sem sétáltunk bele. Az útvonalon lelkesítő szurkolókkal és utcai zenészekkel találkoztunk, hihetetlen jó hangulat volt! Az utolsó kb. másfél km-en felgyorsultunk, és a Village People YMCA-jére értünk be a célba 44:45 alatt. Eufória!

Sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok! Eddig éppen az volt a probléma nálam a futással, hogy már az elején séta nélkül, gyors tempóban akartam túl nagy távokat megtenni, ergo minden hibába beleestem, amit egy kezdő futó elkövethet. Persze nem ment, elkedvtelenített és néhány alkalom után feladtam. A “sokat akar a szarka” effektus helyett a fokozatosság és tudatos edzések mentén, teknős módjára, idővel szépen el lehet érni nagy célokat is. Mindig az a jelmondat ismétlődik a fejemben: nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Bárki képes a futásra nemtől, kortól és testsúlytól függetlenül, csak meg kell találni hozzá a megfelelő lehetőségeket és segítséget. A közösség ereje nekem bevált, igaz, csak online formában. De ez a legegyszerűbb és legkényelmesebb segítség család, kisbaba mellett.

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

U.i.: A verseny után egy héttel a pécsi Vivicittán is futottunk családostul, Julcsival a babakocsiban. Igaz, az embertömegtől szinte alig lehetett haladni, de nagyon jó program volt. Aznap lefutottam az első 10 km-emet.

A te nagymamád is gyereket vár?

(Szerző: Nádasi Krisz)


Nem tudom, mi késztetett rá a minap, hogy a megszokottól eltérő rádióadóra tekerjem a keresőt. Minden nap hallgatok rádiót, minden nap ugyanazt az adót. És persze időnként unalmas (miért is játsszák ugyanazokat a számokat napról napra?), mégsem szoktam más frekvenciára váltani, inkább kikapcsolom a készüléket.

Fotó: Dénes Zsuzsi, zsuzsannadenes.blogspot.hu

(A kép forrása: Dénes Zsuzsi, zsuzsannadenes.blogspot.hu)

A véletlenül talált csatornán egy nő és egy férfi beszélgetett. Arról, hogy egy 65 éves német nő négyesikreket vár. Hosszasan taglalták a témát. Hogy a nőnek már van tizenhárom gyereke, legutóbb tíz éve szült, és ahhoz, hogy most terhes lehessen, Ukrajnában injekcióztatta magát, a petesejt és a hímivarsejt is mástól származik. (Ha érdekel a történet, angolul a Guardian oldalán keress rá, a magyar sajtó csupán az előbb közölteket osztotta meg az olvasókkal.) A rádiós férfi vehemensen mondta: ‘már az előző gyerekét sem lett volna szabad megszülnie: hiszen 55 évesen mennyi esélye van rá, hogy látja őt felnőni?’

Nem hittem a fülemnek. Tényleg sikerült a pasasnak félinformációk alapján öt másodperc alatt elítélnie embertársát? Bámulatos.

A nő közbevágott: azt hangoztatta, hogy azok a gyerekek biztosan nem lesznek egészségesek, ha az anyjuk ennyi hormont kapott, és ez az egész ellene megy a természetnek, nem véletlenül van kitalálva, hogy a nők adott éves korukig tudnak teherbe esni.

A két rádiós ezek után felhívott pár embert, hogy megtudakolják mások véleményét, és meg voltak lepve, amikor egy híres ember azt jelezte nekik, hogy nem tud mit mondani, nem ismeri a konkrét hölgyet és az indítékait. Mikor pedig egy hallgató telefonált be, hogy ismeretlenül másokat elítélni nincsen alapunk, a rádiósok kiakadtak.

Én mindig szeretek az ördög ügyvédjének a bőrébe bújni. Azt próbáltam megérteni, mi indíthat egy nagymama-korú nénit arra, hogy gyereket vállaljon. Arra jutottam, hogy ha már több mint tíz gyereke van, akkor biztos tudja, mit jelent a terhesség, a szülés, a gyereknevelés. És az is lehet, hogy szereti a gyerekeket, persze van rá egy minimális esély, hogy a következő gyerekvállalást mindig kompenzációként fogta fel, mondván: ‘Józsikát elrontottam, de majd Jutkát ügyesebben nevelem’. Meg az is lehet, hogy a kisbaba-korú gyerekeket szereti, és mindig szeretne egy ilyet a háztartásában. Sok ilyen nő van, nemcsak idősek, de kifejezetten fiatalok is. Ki vagyok én, hogy megmondjam, tilos már egy nőnek gyereket vállalnia, amikor ez minden vágya? Szerintem senki. Nincs hozzá közöm.

Ami a férfi rádióst leginkább bántotta, az az életkor. Hogy ha 65 évesen lesz valakinek gyereke, el tud-e menni a diplomaosztójára? Azt gondolom, a gyerekvállalásnak minden életkorban megvan ez a rizikója – a szülők bármikor kipurcanhatnak. Viszont az európaiak átlagéletkora egyre magasabb, a gyerek pedig fiatalít. A néninek erős esélye van rá, hogy megérje a nyolcvanat, de egyre több olyan egyedi esetről hallunk, amikor (és főleg hölgyek) elérik a százat, még itt, kis hazánkban is, ahol pedig Európa egyik legrosszabb mutatóját produkáljuk várható élettartam tekintetében. (Magyarországon 2013-ban a KSH adatai alapján ez 72, illetve 79 év a férfiak, illetve nők között. Az EU átlag ennél évekkel magasabb, lásd itt.) Ha az ember nyugdíjas éveiben is dolgozik, alkot, tevékenykedik, sokkal hosszabb ideig élhet: erre a legremekebb példa kiváló színésznőnk, Gyulányi Eugénia Éva, aki száz évesen is dolgozik: busszal jár előadásokra, felolvasó-estekre.

Ami a női rádióst zavarta nagyon, az a hormonkezelés. Beláthatatlan következményei lehetnek az ilyesminek. Persze, ez igaz. Bár valószínűleg tanulmányok garmadája szól arról, hogy az alkalmazott eljárás biztonságos, még akkor is, ha Ukrajnában, Ugandában vagy Indiában hajtják végre. De végül is, mi sosem tudjuk. Sosem tudjuk meg, hogy pontosan miért lesz egy gyerek rákos, miért szenved valaki diszlexiától, száraz bőrtől vagy epilepsziától. Sok örökölhető betegség nem öröklődik: az egyik testvérnek van valami baja, a másiknak semmi hasonló problémája, betegsége nincs. Ki az, aki felelősen állítaná egy adott ember esetén, hogy pontosan miért lett rövidlátó vagy tyúkmellű? Az, hogy a szüleitől örökölte, szerintem nem válasz. Lehetett volna úgy is, hogy nem örökli. Mi az, ami pontosan eldönti egy élet keletkezésekor, milyen lesz a kifejlődött ember? A szerencse? Nos, akkor az idős hölgy négyesikrei is lehetnek szerencsések, vagy szerencsétlenek, hormonkezelés ide, hormonkezelés oda.

A témáról hosszasan lehetne beszélgetni. Igen, beszélgetni: nem értek vele egyet, hogy csak úgy, kérés nélkül fogalmazzunk meg elmarasztaló véleményt valakiről, akit nem is ismerünk, szándékaival egyáltalán nem vagyunk tisztában. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem divat elítélni másokat, csak azért, mert mások.

Úgyhogy ma megint a régi, megszokott rádióadómra kapcsolok.

 

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Nem, nem lakom az SZTK-ban

(Szerző: Nádasi Krisz)


“Nahát!” – néz rám csodálkozva a szemészorvos. Szinte látom, ahogy agytekervényei azon dolgoznak, hogy eldöntsék: szimplán deja vu, amit érez, vagy tegnapelőtt óta időugrás következett be, eltelt egy év, és a fiamat máris kontrollvizsgálatra hoztam ide a rendelőintézetbe (leánykori nevén SZTK-ba).

(A kép forrása: Photo by Photostock via freedigitalphotos.net)

(A kép forrása: Photo by Photostock via freedigitalphotos.net)

Furcsa ez a helyzet. A doktornő csak áll velem szemben, és nem kérdez semmit. Vagy az orvosok mindig ilyenek? Tudják, hogy mi, az izgatott anyukák faja úgyis azonnal elkezdünk beszélni, és fennhangon tudatjuk, hogy szegény ártatlan Móricka/Micike/Fricike milyen sérelmet szenvedett el, milyen balesete volt, amiről persze egyáltalán nem tehet?

Még a szemészorvos is arra vár, hogy kezdjem. Úgy tűnik, nem akar találgatni, és esetleg azt mondani: „Drága anyuka, tegnapelőttre beszéltük meg a vizsgálatot, és el is tetszett jönni, nem emlékszik?”. Ám legyen. Belekezdek mondandómba, de rövidre fogom. A gyerek elesett az iskolában, beütötte a fejét, a sebészetről jövünk, ahonnan sürgősségi vizsgálatot kérnek. A látóidegnél sérült a futkározó lurkó. Dokinéni bólint, vizsgál, a fiamnak semmi baja. Szuper.

Megyünk tovább, a röntgenre. Az előjegyzési pult mögött ülő hölgy kedvesen rám mosolyog. Persze, hiszen emlékszik rám. Legutóbb egy hete voltam itt, hoztam a lányomat, aki az edzésen kificamította a bokáját, lábra sem bírt állni, és a cipőjét úgy kellett levágni róla, annyira beledagadt a lábfeje. Előtte egy hónappal meg (a változatosság kedvéért) a fiammal álltunk itt sorba, no nem sokáig, mert a gyerek szájából még mindig folyt a vér, ezért előrevették. Vagánykámat a drótszamár vetette le a hátáról, de olyan alattomos módon, hogy a gyerek épp a száját ütötte be egy kőbe röppályája végén, és kitört az egyik első foga, felszakadt az ajka, arca. És még a térde is felhorzsolódott – mutogatta fiam a szinte érintetlen lábát, sírdogálva, bárkinek, aki szörnyülködve nézte felpuffadt, vérző arcát. No de ez a múlt, ne időzzünk benne hasztalan, nézzünk bátran előre, és várjuk a röntgent. Ahol fiamat máris hívják, a várakozó néptömeg megszámlálhatatlansága ellenére. A gyerek simán bemegy egyedül, mindenkit ismer, szerintem többeket a keresztnevéről is, és pontosan tudja, mi dolga egy alsósnak a röntgen-fotózóban. Gyorsan jön is ki, vigyorogva, elégedetten, nem is kérdezem, mert nyilvánvaló, hogy agyba-főbe dicsérték. És le sem ülünk, már kapjuk is a leletet. Én éppen telefonálok, de a fiam már tudja, mi a dörgés: hallja a nevét, ugrik az ablakhoz, bemutatkozik, elveszi a papírt, és a Köszönöm szépen sem marad el.

“Nem is hallottam, hogy mondták a neved” – ámulok, mert eddig azt hittem, hogy teljesen átlagos gyerekeim vannak, és a szupermeneket a bezzeganyák szülik.

De a kicsi csak vállat von, és máris mehetünk vissza a sebészetre, leadni a két negatív leletet. Elgondolkodom rajta, hogy végülis fölöslegesen jöttünk be. Fogyasztom az adófizetők pénzét olyan vizsgálatokra, amik kiderítik, hogy az egészségesnek látszó gyerekem egészséges. De hát honnan tudnám én, a mérnöki diplomámmal és az értékesítői állásommal, hogy a gyerek jól van, ha egyszer szédül, bőg, és a koponyája alatti puha résznél egy Madagaszkár nagyságú sziget púposodik a fején? Nyugtatgatom magam, hogy jól döntöttem. Ez a lényege a betegellátásnak. Nem is értettem azt az anyukát, aki előttem állt a sorban a földszinti recepción, és úgy jelentette be a gyerekét a sebészetre, hogy „Két napja ment ki a lány bokája”. Tekintetemmel a lányt kerestem. Tizenöt körül lehetett: blazírt arccal bámulta a drapp padlóburkolatot, pedig a falon klassz, színes festmények vannak. Mindegy, ő a fugákat nézte, én pedig az arcát. És a bokáját. Miért nem jöttek két napja? Nincs is feldagadva a lába. Miért jött el ma? És miért borul ki, amikor a betegirányító közli az anyukával, hogy meg kell várniuk a délutáni rendelést, mert soron kívül a doktornő csak a sürgősségi eseteket fogadja?

Elkalandoztam. Nekünk most vissza kell találnunk a sebészetre. Na jó. Ezt visszaszívom. Levágott lábakkal, vakon és éhesen is megtalálnám a gyereksebészetet az SZTK-ban, annyiszor jártam már itt. Azt hiszem, ebből az a következtetés is levonható (már ha optimista akarok lenni, de én akarok, akkor is, ha ez most nem divat), hogy felelős anyuka vagyok, aki megmutatja az orvosnak a gyermeket, ha baj van. Felületes szemlélő persze pont fordítva is gondolhatná: ha jobban vigyáznék a kölkökre, nem történne velük ennyi baleset. De a felületes szemlélő nézzen inkább tévét, kérem szépen.

Elhaladunk a könyvesbolt mellett. Az eladó kedvesen integet. Persze, mert ő is ismer. Nála vettem a Gerinctorna, később a Légzőgyakorlatok, majd utóbb a Lábtorna című kötetet is. A lányomnak, aki rossz tartása miatt szépen lassan mind a három témában irodalmi támogatásra szorult. Amit a könyvesbolti eladó nagyon sajnál, hiszen milyen szép a kislány, nem mutat jól rajta a tartásjavító heveder, és csinos cipőihez sem illik az orvosi talpbetét. Ezzel együtt a mosolygós hölgy szívesen adna nekem törzsvásárlói aranykártyát, ha lenne neki ilyen. De jelenleg még banki terminálja sincsen, ami manapság egy elfoglalt, digitális anyának elég kínos tud lenni. De nincs harag. Visszaintek neki, és megyünk tovább.

A sebészeten bekopogunk. Nekünk szabad, hiába nincs most rendelés. Sőt, kell. Azt mondta a doktornéni, a leletekkel haladéktalanul jöjjünk vissza, kopogjunk és nyissunk be. Szóval kopogunk és nyitunk. Mentegetőzve mondom, hogy negatívak a leletek, úgy tűnik, jobban tettünk volna, ha az iskolai kergetőzés helyszínéről inkább hazafelé irányítjuk a paripát. De a doktornő a fejét csóválja.

“Nagyon szerencsés a gyerek. Három napig feküdnie kell, semmi tévé, semmi számítógép, két hétig pedig nincs torna, nincs edzés!”

Fiam megszeppenve néz fel rám. – Pedig holnap meccsünk van! – mondja, de a doktornéni tántoríthatatlan. – Olyan helyen verted be a fejed, barátom, hogy nem is értem, hogy lehet, hogy látsz. Nem szabad ezzel játszani!

A gyerek lelombozva indul el kifelé. Én még a doktornőre nézek: – Akkor jól tettem, hogy elhoztam? Mindig olyan lelkiismeret-furdalásom van, hogy szórom itt az állam pénzét…

A doktornő megnyugtat, hogy jobb lenne a magyarok egészségi állapota, ha mindig mindenki eljönne kezelésre, amikor valami baja esik. Kilépek az ajtón, becsukom magam mögött, és a fiam után megyek. A gyerek lassan ballag az épület kapuja felé. Megelőzöm, kinyitom előtte a lengőajtót, de a gyerek még messze van, egy idős néni surran be kintről, gyors pillantásával végigmér, és azt kérdi:

“Kedveském, merre is van az urológia?”

“Ne tessék haragudni, nem tudom” – válaszolom, remélve, hogy elég sajnálkozást csempésztem a hangomba.

“Hogy-hogy nem tudja? Hiszen maga itt lakik!”

“Itt?” – kérdem elhűlve. – “Nem, nem lakom az SZTK-ban!”

A néni máris elvesztette érdeklődését irántam. Besuhan az ajtón, mi fiammal kilépünk a napsütésbe. Elvigyorodok. Nem, nem lakom az SZTK-ban.


http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

180 fok

(Szerző: Vbp)


 „Nézz hosszan egy gyermek arcára, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”

/Ancsel Éva/

Ezt az idézetet kerestem emlékeim közt a kórházi ágyon ülve – amelyet fiammal osztok meg már második napja, éjjelente fejtől lábig és lábtól fejig. Eszembe jutott, hiszen az élet már megint példát mutatott.

Állok a félhomályos kórházi folyosón. A hely szűk, jobbról és balról is ajtók, mögöttük egy-egy kis beteg. Lecövekeltem egy üvegajtó előtt, és bámulok befelé, a gyermekmintás üvegmatricák közt helyezgetve tekintetemet a jobb belátásért. Leskelődök. Naponta pont annyiszor, ahányszor elmegyek a szoba előtt.
A nagy helyiség közepén, az ablak előtt álló egyetlen rácsos kórházi ágyban egy kisbaba alszik, játszik, sír, nevet – aszerint, éppen mit súgnak neki az angyalkái. Az ágy mellett a polcon pelenka kupac, kis ruhák, ápolási kellékek és némi játék.

Összességében (ha a kórházi helyszíntől eltekintünk) semmi szokatlan. Mondhatnánk, hogy minden a legnagyobb rendben. Ennyi erővel akár meg is fordulhatnék, és 180 fokkal arrébb nagy vonalakban ugyanez a kép fogadna egy angyali, hurkás kisbaba szobájába nézve.
De valami mégis más, nem hiába toporgok itt naponta többször jómagam, valamint szinte minden anyuka (és kis beteg). Innen valaki hiányzik. Észreveszik ezt már alig egy nap után a gyerekek is.

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

A baba – Annuska -, aki minden figyelmet mágnesként vonz, egyedül van.
Itt hagyták, nem kellett senkinek. Pontosabban egy valaki lemondott róla, ezért már a startvonalnál fricskát mutat neki az élet.
Nap-, hét- és hónaphosszat egyedül, míg a többi szobában minden kicsi körül legalább két szorgos és szerető kéz motoz, vigyázva annak minden mozdulatát.

Annuska nyitott, bizalommal, vágyakozással teli tekintettel néz mindenkire, a hangulatjavítóként feltapasztott gyerekmintás matricák mellett, és csak találgatni lehet, mire gondol. Talán arra, hogy: ‘Bejössz hozzám?’ ‘Felveszel?’ ‘Fáj a pocakom, megvigasztalnál?’ Vagy csak egyszerűen: ‘Lehetnék a Tiéd?’

Nem mehetünk be, nem vehetjük fel, nem adhatunk neki egy kis szeletet sem a jóból. Az üvegajtó is csak nagyon ritkán marad nyitva, társasága pedig csak akkor van, ha etetik, pelenkázzák, vizsgálják vagy fürdetik. ‘Nem szabad kötődni hozzá!’ – mondják a nővérek, és mi megértjük (hiszen egy ilyen kicsi embernek mekkora fájdalom lenne újra és újra elszakadni), de nem fogadja el egyikőnk sem ezt ilyen könnyen. A kislány sorsa elkezdődött, pedig itt még megmenthetné valaki odaadó szeretete.

Elfordulok sokadszorra is a párás üvegtől száznyolcvan foknyit, ahol a másik babaillatú szobában a kacagó kis hurkást éppen most öleli magához szoptatni az édesanyja.
Kegyetlen kontraszt.