Vakon, némán két hétig

(Szerző: Ancsi)


Kiskorom óta rengeteget énekeltem, de soha nem volt olyan tanárom, akitől rendesen megtanulhattam volna az ehhez szükséges technikát. Ennek lett a következménye egy éveken át tartó hangszálprobléma, amivel elég gyakran jártunk orvoshoz. A kezelés egy hatásos, de kellemetlen részéről szeretnék ma mesélni.

A legelső alkalom volt, hogy odamentünk. Iszonyúan izgultam, mi lesz, mit fognak mondani, mit kell majd csinálni, mi van, ha nem énekelhetek többet? Mert bár már hangom nem igazán volt, én továbbra is szerettem énekelni. Aztán sokkal rosszabb történt, mint amire számítottam. Miután az orvos megállapította, hogy csomó van a hangszálamon (azóta sem tudom egyébként, mi volt az pontosan), a doktornő a következőt mondta: “Két hétig nem beszélhetsz egy szót sem. Majd utána gyere vissza.”

Teljesen összezuhantam. Még ott, a rendelőben elsírtam magam, és hazáig abba se hagytam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyet kell csinálnom. Úgy gondoltam, csak van más megoldás, nem létezik, hogy mindenki ezt csinálja, ha elmegy a hangja! Nem tudtam elképzelni, mi lesz így velem. Hogyan fogok szólni, ha szeretnék valamit? A mutogatás és nézelődés eleve kizárva. Mi lesz a suliban? Mi van, ha az osztálytársaim nem fognak hinni nekem? És mi van, ha az egésznek nem lesz semmi értelme, és az a csomó ugyanúgy ott lesz?

Otthon rögtön elkezdtünk alternatív megoldásokon agyalni. A tesóm csinált anyunak egy MSN-fiókot, hogy ott tudjak írni neki, de persze nem igazán működött, nem bírtuk felvenni egymást. Maradt az a megoldás, hogy a mobilomba bepötyögtem, amit akartam, egy csengő segítségével odahívtam a szüleimet, akik elolvasták, mit akarok, és válaszoltak. Szóban, mert ők persze beszélhettek. De csak nem ugráltathattam őket annyit, amennyit általában dumálok! Nem vagyok az a csendes lány. Igyekeztem a lehető legkevesebbszer írogatni nekik hogy, ne fárasszam le őket, és belül úgy éreztem, szétrobbanok.

Ez már abban a korszakban volt, amikor Céline Dion volt a kedvenc énekesnőm, egyébként a mai napig ő az. Pont akkor olvastam, hogy neki is volt néma időszaka, ő három hétig nem beszélhetett. Ez úgy két és fél percig vigasztalt, úgy gondoltam, ha ő a példaképem, akkor meg fogom csinálni! Csak aztán jött a suli, és akkor már pont nem érdekelt Céline Dion.

Arra már nem emlékszem pontosan, hogyan magyaráztuk el az osztálynak, hogy nem szólhatok semmit, de az osztályfőnökom tudott róla, és megígérte anyunak, hogy szólni fog a tanároknak. Nem tudom, megtette-e, de nem hiszem, mert mindenkinek külön el kellett magyarázni, és alig akarták elhinni. Volt, amelyik még jól ki is akadt.

Az a veszély nem fenyegetett, hogy majd eltévedek az épületben, és nem tudok szólni, mert a régi sulimat jól ismertem, és amúgy is velem voltak a barátnőim, de az is bőven elég sokk volt, hogy velük nem tudtam kommunikálni. Olyan érzés volt, mintha szellemként mászkáltam volna köztük. Persze tudtam, hogy ők látnak engem, és nem vagyok szellem, de mégis valami hallgatózó kívülállónak láttam magam, akinek nem lenne szabad ott lennie, ha hozzá se tud szólni a témához. Csak ebben az időszakban jöttem rá, mennyire nem tudok a hangom nélkül létezni.

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

Az első hét végén jártunk, mikor elmentünk nagymamámhoz. Természetesen ott sem beszélhettem. A többiek Activity-t játszottak, tisztán emlékszem, milyen érzés volt. Ők ott nevettek, hülyéskedtek, és néhány dolgot én is kitaláltam, de nem szólhattam közbe, olyan volt, mintha kint rekedtem volna az egészből. Többször is éreztem így magam a két hét alatt, még otthon is, nem csak a barátaimmal. Az internet és a telefon volt a kommunikációs eszközöm. Nem volt kellemes.

Az utolsó pár napban már annyira szenvedtem, hogy anyu felajánlotta nekem, hogy felment, és beszélhetek, amennyit nagyon kell, de nem akartam. Ha már belekezdtem, végig akartam csinálni.

És a dolog meghozta az eredményét: a csomó határozottan kisebb lett. Ettől függetlenül még sokáig jártunk orvoshoz. Olyasmik voltak még, hogy két hónapig nem énekelhettem, de a némaság után ezt már egyáltalán nem volt nehéz kibírni. Újra azért nem csinálnám.

 

Reklámok

Nem látok kéz nélkül!

(Szerző: Ancsi)


Mindenkinek van az életében valami, amit egyszerűen nem tud elviselni. Van, akit zavar a kréta csikorgatása a táblán, mások az állandó gyereksírástól mennek falnak, megint mások a számítógépen való olvasást utálják, és még sorolhatnám.

Engem az akaszt ki, ha valami akadályoz a tapintásban, legyen az piszok, kesztyű, vagy bármi más. És nem, nem azért, mert annyira undorítónak érzem, ha mondjuk, fagyis mind a tíz ujjam, boldogan nyalogatnám én azt egész nap, hanem azért, mert így nem látok.

Gondoljatok bele! Én a kezemmel nézek meg mindent, úgyhogy, ha az nincs használható állapotban, az olyan, mintha egy látó embernek bekötnék a szemét, vagy nem is tudom, hogyan magyarázzam ezt el. Sokan nem is értik, miért pattogok annyira, ha valamivel összekenem magam, hogy kezet akarok mosni, csak betudják annak, hogy ez a legújabb őrületem. Pedig nem! Tényleg ijesztő arra gondolni, hogy nem tudok csak úgy hozzányúlni valamihez, mert egyrészt nem érzem rendesen, másrészt jól össze is kenem.

A maszatos kéznél egy kicsit jobb, de szintén ijesztő jelenség a kesztyű. Én télen inkább bevállalom a lefagyott ujjakat, mint azt, hogy ne érezzem, mit fogok, mibe nyúlok bele. Jó, akkor a kezem védve van, de attól még ugyanúgy nem látok vele semmit.

Ugyanezért nem növesztek hosszú körmöket se, pedig már sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, jól állna. Sok barátnőmnek van olyan, így egyszer én is elkezdtem, de rájöttem, hogy zavar. Ha a körmöm előbb ér hozzá valamihez, mint az ujjam, az elég zavaró érzés. Mintha egy pillanatra eltakarnák előlem azt, amihez hozzá akarok érni. Mikor rájöttem, hogy ez ijesztő, azonnal megszabadultam a körmeimtől, és nem is növesztettem őket újra. Igaz, akkoriban a zongoratanárom se nagyon örült neki, ha kopogtam a billentyűkön.

Egy utolsó dolgot említenék még a kézzel kapcsolatban, ami nagyon vicces tud lenni. Arról beszélek, amikor reggel arra ébredek, hogy nem találom a kezemet. Igen, azt mondtam, nem találom. Mert elzsibbad.
Van az a jó szokásom, hogy mindenféle kitekert pózokban alszom, így gyakran zsibbadt végtagokkal ébredek. Általában azért hamar elmúlik, de egyszer volt olyan, hogy konkrétan tényleg nem éreztem a kezemet. Az alkaromig éreztem alatta a lepedőt, de onnantól kezdve nem. Oda kellett nyúlnom a másik kezemmel, hogy megnézzem, mi van, mert eléggé megijedtem. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor még félálomban rájöttem, hogy nem rágta le egy éjjeli lepke, vagy hasonló hülyeség, ott van az, csak egyelőre nem működik. Azzal kezdtem szórakoztatni magam, hogy a jó kezemmel megfogtam a zsibbadtat, és mindenen végighúztam, ami körülöttem volt. Figyeltem, ahogy lassan múlik a zsibbadás, és újra elkezdem érezni a dolgokat. Akkor az jutott eszembe, hogy ilyen lehet egy sötét szobából kimenni a világosba.

Ezeknél már csak az volt ijesztőbb, amikor egyszer két héten át egy szót se szólhattam, a következő cikkemben erről fogok írni.

Így látok másokat

(Szerző: Ancsi)


Eddig arról írtam, mi mindent teszek vagy nem teszek meg a saját kinézetemért. Most a másoké következik, ha már annyian kérdezik, érdekel-e, milyen valakinek a külseje?

Gyakran találkozom azzal a kérdéssel, hogy tudom-e, hogy néz ki egy emberi arc? Tudom, mivel kislány koromban rengeteg játékbabám volt, nekik köszönhetően lett róla fogalmam, milyen az arc, a haj, a test, hogyan kell öltöztetni valakit, ilyesmi. De mindenkinek más az arca, így nem tudom behatárolni, kinek milyen is pontosan, és az a fura, hogy nem is igazán izgat.

Vannak vakok, akik szeretik megnézni az embereket, persze kézzel. Azért írtam így, mert szerintem a tapogatás, tapizás és társai rém hülyén hangzanak, én ilyeneket nem is használok. Ha valamihez hozzáérek, nekem az ugyanúgy megnézés, mint a látóknak, csak én kézzel látok. De mindegy, ez megint az én egyéni szóhasználati kényeskedésem, nem is erről akarok most beszélni.

Szóval, én kicsiként megtanultam, hogy a többiek látnak, én nem látok. Soha nem ültek le velem, hogy elmagyarázzák, egyszerűen tudtam. És ezzel együtt az is berögződött nálam, hogy míg a többiek arcról ismerik fel az embereket, nekem marad a hang, a beszédstílus, esetleg a kéz, mivel gyakran kézen fogva mentem az ismerőseimmel, ovis, majd később iskolatársaimmal, családtagjaimmal. Éppen ezért mindig rém kínosan érzem magam, ha valaki azt várja, hogy fogdossam végig, aztán kérdezi, mit gondolok róla. Hát mit gondoljak? Olyan nehéz erre mit mondani. Nekem honnan kéne tudnom, hogy amit fogok, az látóként szépnek számít-e, vagy sem? Ráadásul mindig félek, hogy belenyúlok a szerencsétlen ember szemébe, vagy bármi más hülyeséget csinálok, arról nem is beszélve, hogy sokan nem igazán szeretik, ha valaki csak úgy végigtapizza őket. Egyébként én sem nagyon. Jó, sok vak csinál ilyet, mert akik vakok között nőnek fel, valahogy máshogy kezelik a nemlátás kérdését, de én nem. Az egyébként nem zavar, ha egy barátnőm vagy barátom, akit jól ismerek, arra kér, hogy hadd nézze meg az arcomat, de ha egy idegen lerohan, az kicsit fura.

Vannak olyan vakok is, akik még tovább merészkednek, és az emberek alakjára is kíváncsiak. Na, ez nekem már végképp fura. Azzal nincs bajom, ha mondjuk egy terhes kismama a hasára teszi a kezemet, mert azt mások is csinálják, meg olyan szívmelengető érzés arra gondolni, hogy egy kisbaba van odabent, akinek talán majd hallhatom a hangját, de ha valaki elkezdi végighúzni a kezemet a testén, attól kicsit zavarba tudok jönni. Egyébként a testalkat megállapítására van egy nagyon jó módszer, ami nem más, mint az ölelés. Abból már sok mindent be lehet lőni. Így barátnőkkel tök jól ki tudjuk beszélni egymás alakját, pedig soha nem tapiztuk végig egymást tetőtől talpig. Én amúgy is nagyon érintés-centrikus vagyok, az ölelés nálam egy alapvető szeretetkifejezés, de azért nyilván nem ölelgethetek meg bárkit.

Azért vannak dolgok, amiket szeretek megnézni egy emberen. Ilyen a haja, a keze, esetleg ha megmutatja, milyen nyaklánc vagy fülbevaló van rajta, talán még a ruhákat is, bár ott is félek, hogy kínos helyre nyúlok, de ezeket se túl gyakran csinálom, ha valakit nem ismerek közelről. Persze ha valaki a barátom, az teljesen más. Akkor nem gáz, ha véletlenül a válla helyett mást simogatok meg, vagy ő nekem, akkor jó érzés egymás haját fonogatni, vagy egymás kezét fogva dumálni. A látó legjobb barátnőmmel a mai napig kézen fogva mászkálunk, pedig már megmutattam neki az egymásba karolós, hivatalos vakvezető módszert, de az azért kicsit fura lenne ennyi év után.

(A kép eredeti forrása: http://vb.n4hr.com/141606.html)

(A kép eredeti forrása: http://vb.n4hr.com/141606.html)

Persze van olyan, hogy óhatatlanul szép lassan rájövök, milyen valakinek az arca, mennyivel magasabb vagy alacsonyabb nálam, és még sorolhatnám. A szüleimet például tudom, és a páromat is, pedig egyikükhöz se mentem oda azzal, hogy kíváncsi vagyok az arcukra. Olyasmikből ismerem fel őket, hogy megmutatják az új frizurájukat, fülbevalójukat, szemüvegkeretüket, szakállukat ha van, vagy azt, hogy semmi gáz nincs azzal, ha összenő a szemöldököm, mert nekik is szokott. Páromat pedig annyiszor öleltem már meg, fogtam a kezembe az arcát, simogattam a haját, hogy tisztán fel tudom idézni, pedig őt se akartam soha úgy konkrétan megnézni.

Egyszóval nekem sokkal többet számít a hang és a mondandó, mint az, hogyan néz ki valaki, de ha elég közel kerülök ahhoz a valakihez, akaratlanul is kapok róla egy érintésbeli képet.

 

Kiegészítés – kiegészítőkkel

(Szerző: Ancsi)


Legutóbb az öltözködésről írtam, most ezt kiegészítem az ékszerekkel és egyebekkel, amik még ide tartoznak.

Bármennyire is szeretem a kényelmes cuccokat, azért mégiscsak lányból vagyok, és mint ilyen, szeretem feldobni az öltözködésemet. A ruhaválasztásnál lényegesen könnyebb dolgom van, ha ékszereket veszek. Azoknak a formájáról, anyagáról jobban meg tudom állapítani, milyen, ami rajtam van, illik-e a személyiségemhez, szívesen hordom-e. Meg tudom mondani, ha valamit túl komolynak vagy épp túl gyerekesnek tartok. Persze ebben is szoktam tévedni, mert attól még, hogy valaminek nehéz és hideg az anyaga, lehet szép a színe, ahogy egy tapintásra vidám darab ugyanúgy lehet mondjuk fekete.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor egy ásványkiállításon odaengedtek az egyik asztalhoz, és én szépen mindent végignéztem. Találtam ott egy szép, sima medált. Gondoltam, megveszem, de azért megkérdeztem, milyen ez kinézetre. Valaki mondta, hogy rózsakvarc, és nagyon szép. Én a név alapján valami halvány rózsaszín, kicsit átlátszó kinézetet képzeltem el neki, úgyhogy megvettem, és nagy boldogan mentem vele haza. Csak otthon tudtam meg, hogy amit vettem, teljesen fekete, és köze nincs ahhoz, amilyennek elképzeltem.

Azóta azért igyekszem látóval vásárolni. De ha már valamiket megvettünk, akkor azokat simán felveszem valahová. Néha van, hogy anyu mondja, hogy ez kicsit már sok, de általában eltalálom, mi illik ahhoz, ami van rajtam. Bár nagyon sokszor csak egyszerűen felveszek valamit, ami illik a hangulatomhoz. És még egy oka van annak, hogy jobban szeretem az ékszereket, mint a ruhákat. Ez pedig az, hogy nem kell össze-vissza igazgatni őket, két és fél percenként megnézni, hogy jól állnak-e, és lehet őket kétszer egymás után hordani, mert nem büdösödnek, nem kell őket kimosni, és másnap hisztérikázni, hogy nem találom, amit akarok.

A következő dolog, amivel el szoktam szórakozni, az a körömlakk. A suliban nem lehet élénk színűre festeni a körmöket, de én nem is tudok olyat. Ha körmöt festek, nagyon sokszor rákenődik a bőrömre, vagy valahová több jut, mint máshová. Ez a színesnél kifejezetten csúnya tud lenni, de az átlátszó, kicsit fényessel nincs ilyen gond. A bőrre kenődött lakkot lekaparom, ha már megszáradt, és már jó is. Ilyenkor nagy a sikerélményem, mert megcsináltam valamit, ami nehéz, és nem rontottam el. Arra inkább nem szeretek gondolni, hogy ezt nem is nagyon lehet. Valószínű, hogy egyszer majd megtanulom színessel is kifesteni, ismerek olyan vakot, akinek megy, de amíg suli van, nekem megfelel az átlátszó.

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

A végére hagytam azt, ami a legnehezebb, és amit nem is igazán használok. Ez pedig a smink.
Úgy gondolom, minden kamaszlány életében eljön az a pillanat, mikor eszébe jut, hogy bizony szeretné festeni magát. Van, aki azért, mert mindenki csinálja, más azért, mert be akar jönni valakinek, megint más azért, mert attól érzi magát felnőttnek és szépnek, és még sorolhatnám. Nos, nekem ez az időszak úgy hatodikos korom körül érkezett el, mikor az egyik vak barátnőm megmutatta, hogy neki van sminkkészlete, és tudja is használni. Röviddel ezután nekem is vett egyet. Elkezdtem vele kísérletezgetni, de nekem nem vált be, porladozott az egész, és tudtam, hogy a suliban úgyis lemosatnák velem, így egy időre hagytam az egészet, már csak azért is, mert a családom se volt túl lelkes a dologtól.

Utólag megértem  őket, visszagondolva a tizenhárom éves önmagamra, fogalmam sincs, mit akartam vele elérni, de akkor ezt persze máshogy láttam.
Aztán néhány évvel később egy lány azt mondta, kevésbé tűnnének kicsinek és fura színűnek a szemeim, ha festeném őket. Ekkor szereztem be egy szempillaspirált. Csak arra nem gondoltam, hogy az is szét fog kenődni, mivel nem volt a legelőnyösebb fajta. Ráadásul akkor váltottam iskolát, és ezzel akartam megmutatni, hogy megváltoztam, és tudok én úgymond látó csajos lenni, ha akarok.

Anyukám és párom többször is mondták, hogy ne erőltessem, nincs sok értelme, szép vagyok én anélkül is, de a kamaszok nem mindig hallgatnak a szülőkre. A párjukra igen, így a randik előtt nem is próbálkoztam ilyesmivel, de azt Tomi se tudja átérezni, milyen érzés lánynak lenni, milyen az, ha valaki meg akar felelni, be akar illeszkedni, ha kell, akkor a kinézetével.

Persze utólag most már belátom, hogy ez is egy tiniregényekből összeszedett hülyeség volt, de akkor csak az akaratom és a megfelelési vágy hajtott.
Végül jó sok nyávogás és könyörgés után karácsonyra kaptam szemceruzát, a diszkrétebbik fajtából, ami nem túl feltűnő, ha elkenődik. Úgy, mint az átlátszó körömlakk. Azért meg szoktam kérdezni anyukámat, nem ment-e félre az egész, de mostanában már egyre jobban belejövök, már ha van rá időm és lélekjelenlétem reggel. Ezzel és egy nem túl feltűnő szájfénnyel teljesen jól érzem magam, már egyáltalán nem hiányzik a szempillaspirál, az alapozó és a többi olyan, amit úgysem tudnék használni.

A következő cikkemben a saját kinézetem után a mások külsejéről fogok írni, arról, én hogyan látom az embereket.

Öltözködés látás nélkül

(Szerző: Ancsi)


Újabb gyakori kérdésre válaszolok ebben a cikkemben.
Sokan kérdezik tőlem, hogyan választom meg a ruháimat, kivel megyek vásárolni, mennyi beleszólásom van abba, mit szeretnék felvenni, és úgy egyáltalán hogyan öltözködik egy vak ember? Mennyi segítségre van szükségünk ehhez?

Ez is mindenkinél máshogyan működik, úgyhogy én csak azt tudom elmondani, nálam hogy néz ki a ruhaválasztás.
Én az a fajta lány vagyok, aki inkább a kényelmet részesíti előnyben, nem pedig a divatot. Éppen ezért, általában a falnak megyek az olyasmiktől, mint harisnya, beleizzadós kabát, balerinacipő meg egyéb csinos, de egyébként nem túl kényelmes szépség.
Ha itthon vagyok, vagy olyan helyen, ahol nem érhet emiatt kritika, megoldom annyival, hogy valami jó kis kényelmes nadrág meg póló. De ezt nem lehet mindig csinálni, néha bizony vannak helyzetek, mikor jól kell kinézni, és néha nekem is van olyan hangulatom, hogy nőnek akarok tűnni, nem olyan csajnak, aki egész nap a gépe előtt teszi a semmit. Most ezekről az alkalmakról fogok nektek írni.

Általában anyukám veszi nekem a ruháimat. Szerencsére most már nagyjából be tudja lőni, milyen anyagú cuccokat nem veszek fel, akármennyire is jól néznek ki, úgyhogy ezekből általában nincs probléma, na meg én is most már kezdek egyre alkalmazkodóbb lenni. Számomra nagyon fontos, hogy tapintásra szép anyaga legyen valaminek, amit felveszek, hogy tudjak benne mozogni, és ne kelljen állandóan azzal foglalkoznom, hogy most be kell-e tűrni azt a blúzt a szoknyába, vagy nyugodtan hagyhatom kint. Ezek a dolgok mindig idegesítenek, úgyhogy igyekszem kerülni az ilyen holmikat. Főleg akkor tud ciki lenni, ha valamit nem helyesen hordok, mikor osztálytársaim szólnak érte, de ők ilyet általában nem csinálnak.

(A kép forrása: Pinterest)

(A kép forrása: Pinterest)

Ezen kívül szeretek olyasmiket hordani, amiről pozitív visszajelzéseket kapok. Ha a suliban valaki azt mondja egy pulcsimra, nadrágomra, bármimre, hogy jól nézek ki benne, akkor azt gyakrabban veszem fel. Én nem tudok odaállni a tükörhöz, hogy megnézzem magam, ezért fontosabbak számomra a látó társaim visszajelzései. Persze köztük is van olyan, akire jobban, és akire kevésbé hallgatok.

Az egyik legjobb barátnőmmel például el szoktunk járni vásárolni, mert benne megbízom, általában eltalálja, mi áll jól nekem, de van olyan lány is, akit ugyanannyira bírok, mégse lenne előnyös, ha ő venne nekem ruhát, mert egyszerűen más az egyéniségünk, más a stílusunk, valószínűleg fordított helyzetben én se találnám el az övét.

A színek nekem nem jelentenek túl sokat, de ezekkel nem is nagyon kell foglalkoznom. Ha valami, amit felveszek, nem illik egy másik rajtam lévő ruhadarabhoz, anyu szokott szólni nekem, hogy vegyem át, de ha sietünk valahová, akkor szimplán kirakja nekem, amit aznap fel kell vennem.

Eleinte az volt még nehéz, amikor valamilyen táborba mentem. Olyankor gyakran nem tudtam, mi mihez illik, de most már, hosszú évek nyári táborozásai alatt, erre is megtaláltuk a megoldást. Most már úgy csináljuk, hogy mindig külön kis zsákokban van összerakva a ruhám minden napra, és viszek magammal két-három nadrágot, amiket tudok váltogatni, így ez a kérdés is megoldódott.

Mindennapi problémák forrása szokott még lenni a frizurám. Én szeretem, ha ki van bontva, valahogy úgy jobban érzem magam, de ha zsíros, akkor ezt már nem tehetem meg. Ilyenkor szoktak jönni a kisebb összezördülések, hogy engem nem érdekel, hadd legyek már úgy, ahogy jól érzem magam, de anyukám, aki fodrász, az ilyet nem igazán szereti. Általában beletörődöm, hogy ő a látó, biztos jobban tudja, de ha mondjuk tesiórán kicsit is szétjön a hajam, vagy az én édes párom szétszedi, mert szeret szórakozni vele, le szoktam engedni az egészet, és nem érdekel, hogy néz ki.

Azt is nehezen viselem, ha anyu kitalálja, hogy most már új frizura kéne, mert én így szeretem. Nem tudom, mi ez az őrületem, mikor a ruháim igazán nem érdekelnek, miért pont a hajammal van állandóan bajom, de szerintem valami olyasmi, hogy azt úgymond magamnak is látom.

Még egy van, ami hozzátartozik ahhoz, hogy szépnek érezzem magam, ez pedig az illat. Kiskorom óta szeretem a parfümöket, órákig tudom válogatni őket a boltban, és mindig olyat használok, ami illik az aznapi hangulatomhoz. Erős? Nem gond, majd elszáll. Nem érezni? Nem gond, majd rakok még, meg én amúgy is érzem.

Ennyi fért ebbe a bejegyzésbe, legközelebb majd a cipőkről, kiegészítőkről, sminkelésről, körömlakkról és az ékszerekről fogok írni nektek.

Filmnézés vakon

(Szerző: Ancsi)


Vannak kérdések, amik rendszeresen előkerülnek, ha új társaságba megyek. Ilyen szokott lenni a filmnézés is. Hogyan értem meg? Értem-e egyáltalán? Tudom-e követni? Vagy a filmnézés egyáltalán nem is játszik nálam?

Ritkán ugyan, de én is szoktam nézni ezt-azt. Akkor itt el is érkeztünk az első olyan dologhoz, ami meghökkentő szokott lenni. Mi az, hogy nézni? Miért ezt a szót használom? Azért, mert azzal, ha máshogy mondanám, kihangsúlyoznám, hogy ‘hahó, emberek, én bizony vak vagyok, más szavakat használok, ti is használjatok más szavakat!’ Ezt pedig nem szeretem, ebből mindig csak a kavarodás van. Egyébként meg milyen hülyén hangzik már az, hogy filmet hallgatni, nem?

Most, hogy ezen túljutottunk, elmondom, pontosan hogy zajlik nálam a dolog, illetve én hogyan szeretem. Mert ugyebár van az elképzelés, és van a megvalósítás, ami vagy sikerül, vagy nem.

Leginkább olyanokkal szeretek filmet nézni, akikkel sokat vagyok együtt, ismernek, van köztünk egy fajta bizalom. Itt is szoktak nagyokat nézni az emberek, miért kell bizalom egy film megnézéséhez? Azért, mert ha én nézek valamit valakivel, akkor ott kölcsönös kommunikációnak kell lennie. Néha elvesztem a fonalat, nem ismerek fel egy hangot, lemaradok. Olyankor meg szoktam kérdezni, hogy most mi van? Van olyan ismerősöm, aki akár film közben is gyorsan elmagyarázza, mi történt, amit nem értettem. Ha pedig tényleg nagyon össze vagyok zavarodva, és mire a magyarázat végére ér, már jön a következő jelenet, akkor szoktam olyat kérni, hogy állítsa le, és beszéljük meg. Olyan is volt már, hogy vissza kellett tekerni, mert már rögtön az elején összekevertem két hangot.

Ez az oka annak, hogy csak annak ajánlott filmet nézni egy vakkal, akinek van türelme ezekhez a vacakolásokhoz. És legtöbbször olyat szoktam nézni, amit már látott az, akivel nézem, így az ő élményét nem rontom el a kérdezősködésemmel.

Moziba pedig szinte egyáltalán nem járok, mivel ott erre nincs lehetőség, és általában hangos is a film, úgyhogy ötvenszer kell megkérdeznem, mi történt, társamnak ötvenszer kell válaszolnia, és néhányan akár csúnyán is nézhetnek ránk.
Ennyit a filmnézésről, hamarosan egy újabb gyakran felmerülő kérdésről fogok írni nektek.

(A kép forrása: Google)

(A kép forrása: Google)