Noé és a szerelem

(Szerző: Nádasi Krisz)


Megvolt már két éve is, hogy előterjesztettem otthon az ötletet: itt az ideje, hogy új kutyánk legyen. A férjemnek és a gyerekeknek tetszett a dolog. Rezidens ebünk, Broki is a farkát csóválta, amikor megkérdeztük a véleményét. (A teljes neve Broccoli és nem, nem a zöldségről kapta a nevét, hanem James Bond-rajongó férjem keresztelte el így az ebet.)

(Forrás: Noé Állatotthon)

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

És hogy miért is akarunk két kutyát? Nos, az a helyzet, hogy Broki már erősen középkorú: közeledik az (első) ikszhez. Jót tenne neki télen egy másik meleg test mellé vackolódni, vagy ha betörő jön, megosztani a melót. Kifejezetten cél, hogy betanítsa az új húst – ugyanis Broki meglepően jó házőrző. Amikor vendégek jönnek, kedvesen viselkedik, farkcsóválva vizsgálja meg az érkezőket – de aki rossz szándékkal közeleg, az bizony megbánja! Az eb már két betörőt is fogott, bár szerencsére egyet sem nálunk. Egyet édesapámnál kapott el, mikor őnála nyaralt, egyet pedig a szomszédban.

Rossz rágondolni, hogy egyszer majd megöregszik (reggelenként már most is nehezen kel fel, főleg, ha hideg van), eljön a nap, amikor rettentően lelassul, és nem tudja ellátni házőrzői feladatkörét – ami biztos lelki törést fog okozni neki akkor is, ha minket anyagi kár éppenséggel nem ér. Az is fontos számomra, hogy ha meghal, ne kelljen azon gondolkodni, hogyan lehetne őt pótolni… Aki már tartott állatot, tudja, hogy kedvenceinket sosem lehet pótolni. Tehát egyfajta önvédelem is, ha akkor szerzem be az új kutyust, amikor Broki még ereje teljében van.

És mert ilyen felelős, felnőtt ember lennék (néha az vagyok, tényleg), ezért felvetettem, menhelyről fogadjunk örökbe ebet. Már Broki is egy „internetes” szerzemény: annak idején egy e-mailre válaszolva mentettük meg a nem kívánt terhességből született kiskutyát.

Utána is néztem, lakhelyünkhöz közel merre van állatmentő telep, hogy a családfőnek csak bólintania kelljen. Családfő bólintott.

Verőfényes augusztusi szombat volt, amikor felkerekedtünk. Volt nagy izgalom, készülődés! Mind a két gyerek ugrált, fantáziált, hogy milyen kutyát hozunk haza: egy kis cukit, aki folyton az ölünkbe mászik, vagy egy farkasszerű állatot, akit megtanítunk mindenféle trükkre, például hullát keresni a romok között. A férfi, aki elénk jött, nem volt feleolyan lelkes sem, mint kis családunk legblazírtabb tagja. (Azaz a párom.) Mint kiderült, emberünknek komoly fejfájást okozott, hogy mi most itten kutyát szeretnék nézni – ő csak egy fizetett gondozó, nem alapítványi munkatárs. Nem értettem. Amikor pár nappal korábban telefonáltam, mondhatták volna, hogy ezen a szombaton nem lehet jönni, nem lehet örökbe fogadni. Hmm, a bizalmunk kissé megrendült, de egye fene, a kutyák itt vannak.

„Van itt a Mancika” – mutatott a férfi egy szürke hosszú szőrű, közepes testű kutyát. Aranyos négylábú volt: egyből jött oda hozzánk, farokcsóválva, szemeiben öröm és remény, férjemnek azonnal megtetszett. Csinos is volt az eb, fiatal is, leány is: minden elvárásunknak megfelelt. Megsétáltattuk, nagy volt a szerelem, de ugye nem lehetett elvinni. A férfi azt kérte, hétfőn jöjjünk vissza (pedig új póráz is volt nálunk, annyira felkészültünk).

Hétfőn úgy esett, hogy egyedül mentem vissza Manciért. Most alapítványi munkatárs fogadott, aki csodálkozva hallgatta, hogy szombaton lefoglaltuk a szürke kutyust.

„Mancit már pénteken örökbe adtuk, és ma reggel el is vitték” – tájékoztatott a lány. Kicsit összeomlottam. De aztán összeszedtem magam, és kértem, mutasson még más kutyát… Mentünk a kennelek közt, és néztem az állatokat. Volt, amelyik megtetszett, de nem volt hajlandó odajönni. Minden eb a kennel sarkában szorongott, és egyik sem jött oda hozzám, hogy vigyem haza. Végül egy lelkes, zsemleszín példányt elvittem sétálni, de az eb annyira örült, hogy kint lehet, hogy csak rángatott jobbra-balra, és fütyült a kéréseimre. Szomorúan kísértem őt vissza a menhelyre, és elbúcsúztam.

Nem így képzeltem el a dolgot.

Nekem igenis kell a szerelem első látásra. Nem egy neveletlen, depressziós kutyát akarok rászorítani, hogy szokjon hozzám, hanem napsugár akarok lenni egy olyan lény életében, akit annyira szeretek, hogy elfacsarodik a szívem, ha rágondolok.

noe1

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

Persze lehet, hogy ez önzés. Lehet, hogy egy ilyen napsugaras kutyának csupán a marketingje jobb, és belül épp ugyanolyan értékes, mint az a haver, aki évek óta kuksol a betonpadlón a sarokban. De aki ügyes, extrovertált, az hamarabb elkel, mint a magának való, rossz sorsú egyedek – ami lehet, hogy nem igazság, de attól még igaz.

Nem akartam önzőnek tartani magam, így hát jó alaposan elástam magamban a témát. Annyira klasszul ment az ásás, hogy csak akkor jutott eszembe megint a kutya-projekt, amikor a férjem szólt, hogy a cége hamarosan önkéntes napot szervez a Noé Állatotthonban. El is mesélte, hogy adományként talicskát és hasonló szerszámokat kért a szervezet, az önkéntes napon pedig a cége munkatársai és azok családtagjai kerítést festhetnek, földmunkában és ketrectakarításban segíthetnek, kutyát vihetnek ki sétálni a szomszédos mezőre. Ez nagyon jól hangzott. A férjem munkahelyén sok ilyen önkéntes programot szerveznek: festettünk már iskolai folyosót, újítottunk fel óvodai kerti játékokat, gyűjtöttünk szemetet, de dolgoztunk gyermekotthonban és vadasparkban is. Amikor a Noés nap reggele virradt ránk, gyönyörű idő volt, és még az sem tudott eltántorítani a programtól, hogy egyéves babánkat valószínűleg nehéz lesz visszatartani a kutyáktól, pláne, hogy éppen az alvásidejére esik a buli- tehát nem fog aludni az izgatottságtól, viszont jó nyűgös lesz.

De utólag még jobban örülök, hogy elmentünk, gazdagabbak lettünk ugyanis egy ebbel.

Pedig tényleg nem úgy indultunk neki. Csak a lelkem mélyén szunnyadó késztetés vezérelt, hogy saját kertünkön túl is csatangoljak valahol, merthogy amint itt a jó idő, nekem elemi szükségletem a házon kívül tartózkodás, lehetőleg némi munka mellett: szőlőmetszéstől vakolásig bármi megfelel. A fene nagy késztetéstől annyira elfeledkeztem róla, hogy pontosan hova is megyünk, hogy nem jutott eszembe elvinni saját kutyánkat és egy pórázt. Pedig ha ezek is nálunk lettek volna, hej, Babilla ma már a mi kenyerünket ehetné!

Ugyanis, ha már van kutya a háznál, egy magára bármit is adó menhely csak akkor ad ki állatot, ha a két eb még az ominózus lépés megtétele előtt találkozik, és lelki és vérszövetséget köt. Amit tulajdonképpen értek én, csak azt is tudom, hogy drága Brokink elég förtelmesen érezhette magát a két évvel korábban történt menhely-látogatáson, mert amint kiugrott a kocsiból, általános merészsége és hapciássága köddé foszlott, és az eb a két lábam mögé bújva, fülét lesunyva, farkát maga alá húzva várta, mi fog történni – azaz itt hagyjuk-é avagy sem. Nincs rá szó, amely leírná, mennyire nem érdekelte nagyra becsült házőrzőnket, hogy hazavisszük-e Mancikát. Egyetlen célja volt: hazamenni és elfelejteni ezt a helyet.

Ezt az incidenst persze elmeséltük a Noéban is, ám a gondozók ragaszkodtak az elvükhöz: kell a találka és pont. Jó. Nekünk meg Babilla kell. Brokit a menhelyes kaland után majd otthon meg-lélek-ápoljuk valami klassz friss velős csonttal. Úgyhogy megígértük, hogy jövő szombaton visszamegyünk.

Merthogy a kis Babilla egy cukorfalat. A menhelyen nem így hívják, de még csak egy hónapja került be, úgyhogy még úgysem hallgat erre a névre, én meg alighogy kettőt léptem vele, máris tudtam, hogy őt Babillának hívják és kész.

dsc07624

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

 

És hogy Babilla miért kell nekünk? Mert alighogy meglátott minket: páromat és engem, egyből úgy csóválta a farkát, hogy az egész kutya belehullámzott! Az eb közepesen magas, vékony testalkatú, hosszú lábú, gömbölyű kis feje van, a bundája zsemleszínű. Még kinézetében is passzol fekete-barna beagle keverék Brokinkhoz! És amint elkezdtünk vele sétálni, Babilla újabb jó oldalát mutatta: nagyjából hallgatott ránk! Nem akart elhúzni az erdőbe; nem döntött le a lábamról; ha megálltunk, nem türelmetlenkedett; ha hívtam, jött.

noe2

(A kép forrása: Noé Állatotthon)

 

Séta közben jól körülnéztünk a Noénál. Nagyon tetszett, hogy ilyen óriási területen helyezkednek el, és ennyi állatot tartanak. Nemcsak kutya, macska, ló van, hanem rengeteg disznó, vaddisznó, csirke, bárány, kecske, sőt, nyúl és mosómedve is lakik a házuk táján. Érdemes családi programként beiktatni egy önkéntes kutyasétáltatást, és körülnézni közben a telepen, ahol az állatok szabad ég alatt, óriási tereken futkároznak. Az az eb, amelyik nem kapja el a házi jószágot, a központi téren lakhat: együtt a tyúkokkal, malacokkal. Az egyik kedvencem Felhő volt, a bárány, aki nem hajlandó más bárányokkal aludni: ő egy olyan (óriási) ketrecben lakik, ahol csibékkel és nyuszikkal osztozik az elemózsián.

Azt gondolom, jótett, ha menhelyről hozok el egy állatot, és nem tenyésztőtől vásárolom. Manapság már annyi mindent kidobunk, ha hirtelen úgy döntünk, nincsen rá tovább szükségünk. De a kutyával ezt megtenni embertelenség. Vagy kutyátlanság? Én pedig kifejezetten az a fajta vagyok, aki jellembeli hibáit jótettekkel igyekszik orvosolni, például ha szemetet látok, felveszem és kidobom – vagy az állattelepről választok egy olyan kutyát, akire egyszer már valaki azt mondta: nem kellesz.

Mert mindenki kell valakinek.

És te is kellesz valakinek!

Ha a te háztartásodban is elfér még egy házi kedvenc, látogasd meg a Noét!

 

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s