Nem, nem lakom az SZTK-ban

(Szerző: Nádasi Krisz)


“Nahát!” – néz rám csodálkozva a szemészorvos. Szinte látom, ahogy agytekervényei azon dolgoznak, hogy eldöntsék: szimplán deja vu, amit érez, vagy tegnapelőtt óta időugrás következett be, eltelt egy év, és a fiamat máris kontrollvizsgálatra hoztam ide a rendelőintézetbe (leánykori nevén SZTK-ba).

(A kép forrása: Photo by Photostock via freedigitalphotos.net)

(A kép forrása: Photo by Photostock via freedigitalphotos.net)

Furcsa ez a helyzet. A doktornő csak áll velem szemben, és nem kérdez semmit. Vagy az orvosok mindig ilyenek? Tudják, hogy mi, az izgatott anyukák faja úgyis azonnal elkezdünk beszélni, és fennhangon tudatjuk, hogy szegény ártatlan Móricka/Micike/Fricike milyen sérelmet szenvedett el, milyen balesete volt, amiről persze egyáltalán nem tehet?

Még a szemészorvos is arra vár, hogy kezdjem. Úgy tűnik, nem akar találgatni, és esetleg azt mondani: „Drága anyuka, tegnapelőttre beszéltük meg a vizsgálatot, és el is tetszett jönni, nem emlékszik?”. Ám legyen. Belekezdek mondandómba, de rövidre fogom. A gyerek elesett az iskolában, beütötte a fejét, a sebészetről jövünk, ahonnan sürgősségi vizsgálatot kérnek. A látóidegnél sérült a futkározó lurkó. Dokinéni bólint, vizsgál, a fiamnak semmi baja. Szuper.

Megyünk tovább, a röntgenre. Az előjegyzési pult mögött ülő hölgy kedvesen rám mosolyog. Persze, hiszen emlékszik rám. Legutóbb egy hete voltam itt, hoztam a lányomat, aki az edzésen kificamította a bokáját, lábra sem bírt állni, és a cipőjét úgy kellett levágni róla, annyira beledagadt a lábfeje. Előtte egy hónappal meg (a változatosság kedvéért) a fiammal álltunk itt sorba, no nem sokáig, mert a gyerek szájából még mindig folyt a vér, ezért előrevették. Vagánykámat a drótszamár vetette le a hátáról, de olyan alattomos módon, hogy a gyerek épp a száját ütötte be egy kőbe röppályája végén, és kitört az egyik első foga, felszakadt az ajka, arca. És még a térde is felhorzsolódott – mutogatta fiam a szinte érintetlen lábát, sírdogálva, bárkinek, aki szörnyülködve nézte felpuffadt, vérző arcát. No de ez a múlt, ne időzzünk benne hasztalan, nézzünk bátran előre, és várjuk a röntgent. Ahol fiamat máris hívják, a várakozó néptömeg megszámlálhatatlansága ellenére. A gyerek simán bemegy egyedül, mindenkit ismer, szerintem többeket a keresztnevéről is, és pontosan tudja, mi dolga egy alsósnak a röntgen-fotózóban. Gyorsan jön is ki, vigyorogva, elégedetten, nem is kérdezem, mert nyilvánvaló, hogy agyba-főbe dicsérték. És le sem ülünk, már kapjuk is a leletet. Én éppen telefonálok, de a fiam már tudja, mi a dörgés: hallja a nevét, ugrik az ablakhoz, bemutatkozik, elveszi a papírt, és a Köszönöm szépen sem marad el.

“Nem is hallottam, hogy mondták a neved” – ámulok, mert eddig azt hittem, hogy teljesen átlagos gyerekeim vannak, és a szupermeneket a bezzeganyák szülik.

De a kicsi csak vállat von, és máris mehetünk vissza a sebészetre, leadni a két negatív leletet. Elgondolkodom rajta, hogy végülis fölöslegesen jöttünk be. Fogyasztom az adófizetők pénzét olyan vizsgálatokra, amik kiderítik, hogy az egészségesnek látszó gyerekem egészséges. De hát honnan tudnám én, a mérnöki diplomámmal és az értékesítői állásommal, hogy a gyerek jól van, ha egyszer szédül, bőg, és a koponyája alatti puha résznél egy Madagaszkár nagyságú sziget púposodik a fején? Nyugtatgatom magam, hogy jól döntöttem. Ez a lényege a betegellátásnak. Nem is értettem azt az anyukát, aki előttem állt a sorban a földszinti recepción, és úgy jelentette be a gyerekét a sebészetre, hogy „Két napja ment ki a lány bokája”. Tekintetemmel a lányt kerestem. Tizenöt körül lehetett: blazírt arccal bámulta a drapp padlóburkolatot, pedig a falon klassz, színes festmények vannak. Mindegy, ő a fugákat nézte, én pedig az arcát. És a bokáját. Miért nem jöttek két napja? Nincs is feldagadva a lába. Miért jött el ma? És miért borul ki, amikor a betegirányító közli az anyukával, hogy meg kell várniuk a délutáni rendelést, mert soron kívül a doktornő csak a sürgősségi eseteket fogadja?

Elkalandoztam. Nekünk most vissza kell találnunk a sebészetre. Na jó. Ezt visszaszívom. Levágott lábakkal, vakon és éhesen is megtalálnám a gyereksebészetet az SZTK-ban, annyiszor jártam már itt. Azt hiszem, ebből az a következtetés is levonható (már ha optimista akarok lenni, de én akarok, akkor is, ha ez most nem divat), hogy felelős anyuka vagyok, aki megmutatja az orvosnak a gyermeket, ha baj van. Felületes szemlélő persze pont fordítva is gondolhatná: ha jobban vigyáznék a kölkökre, nem történne velük ennyi baleset. De a felületes szemlélő nézzen inkább tévét, kérem szépen.

Elhaladunk a könyvesbolt mellett. Az eladó kedvesen integet. Persze, mert ő is ismer. Nála vettem a Gerinctorna, később a Légzőgyakorlatok, majd utóbb a Lábtorna című kötetet is. A lányomnak, aki rossz tartása miatt szépen lassan mind a három témában irodalmi támogatásra szorult. Amit a könyvesbolti eladó nagyon sajnál, hiszen milyen szép a kislány, nem mutat jól rajta a tartásjavító heveder, és csinos cipőihez sem illik az orvosi talpbetét. Ezzel együtt a mosolygós hölgy szívesen adna nekem törzsvásárlói aranykártyát, ha lenne neki ilyen. De jelenleg még banki terminálja sincsen, ami manapság egy elfoglalt, digitális anyának elég kínos tud lenni. De nincs harag. Visszaintek neki, és megyünk tovább.

A sebészeten bekopogunk. Nekünk szabad, hiába nincs most rendelés. Sőt, kell. Azt mondta a doktornéni, a leletekkel haladéktalanul jöjjünk vissza, kopogjunk és nyissunk be. Szóval kopogunk és nyitunk. Mentegetőzve mondom, hogy negatívak a leletek, úgy tűnik, jobban tettünk volna, ha az iskolai kergetőzés helyszínéről inkább hazafelé irányítjuk a paripát. De a doktornő a fejét csóválja.

“Nagyon szerencsés a gyerek. Három napig feküdnie kell, semmi tévé, semmi számítógép, két hétig pedig nincs torna, nincs edzés!”

Fiam megszeppenve néz fel rám. – Pedig holnap meccsünk van! – mondja, de a doktornéni tántoríthatatlan. – Olyan helyen verted be a fejed, barátom, hogy nem is értem, hogy lehet, hogy látsz. Nem szabad ezzel játszani!

A gyerek lelombozva indul el kifelé. Én még a doktornőre nézek: – Akkor jól tettem, hogy elhoztam? Mindig olyan lelkiismeret-furdalásom van, hogy szórom itt az állam pénzét…

A doktornő megnyugtat, hogy jobb lenne a magyarok egészségi állapota, ha mindig mindenki eljönne kezelésre, amikor valami baja esik. Kilépek az ajtón, becsukom magam mögött, és a fiam után megyek. A gyerek lassan ballag az épület kapuja felé. Megelőzöm, kinyitom előtte a lengőajtót, de a gyerek még messze van, egy idős néni surran be kintről, gyors pillantásával végigmér, és azt kérdi:

“Kedveském, merre is van az urológia?”

“Ne tessék haragudni, nem tudom” – válaszolom, remélve, hogy elég sajnálkozást csempésztem a hangomba.

“Hogy-hogy nem tudja? Hiszen maga itt lakik!”

“Itt?” – kérdem elhűlve. – “Nem, nem lakom az SZTK-ban!”

A néni máris elvesztette érdeklődését irántam. Besuhan az ajtón, mi fiammal kilépünk a napsütésbe. Elvigyorodok. Nem, nem lakom az SZTK-ban.


http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s